ÉPÍTÉSZET

IDENTITÁS

BALATON

 

 

 

 

AKTUÁLIS     KALAUZ     TÉMÁK     KUTATÁS

vissza >I

 

 

PÁRHUZAMOS VIDÉKEK

 

 

Wettstein Domonkos

 

 

Párhuzamos vidékek: Tájépítés és identitáskeresés összefüggései egy holland és egy svájci esettanulmány modellszerű vizsgálata alapján

 

megjelent: Valóság 2013/7

 

 

Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról[1] című értekezésében, melyben Bibó István befejezetlen tézisét[2] folytatja, rámutat az önrendelkezés eltérő léptékű köreinek kiemelt szerepére a nyugat-európai fejlődés dinamikájában. Territórium és szabadság összefüggését azonban nem csak a történelem vagy az államszervezet, hanem a tájépítés gyakorlata szempontjából is érdemes megvizsgálni. A nyugati modellt követő államok közül a nagyhatalmak perifériáján megszülető két demokrácia, Svájc és Hollandia sajátos útkeresése azért érdekes, mert mindkét ország társadalmi berendezkedését nagyban meghatározták a zord természeti, táji adottságok és bár a tájkultiválás eredményeként megjelenő tájkép identitásukat is jól reprezentálja, az elmúlt évtizedek urbanizációs folyamatai új kihívások elé állították a tájalakítási gyakorlatukat.

 

SVÁJC: Urbanizáció és nemzeti önrendelkezés[3]

 

„Meglehetősen keveset tudunk az osztrák, a svájci és a francia Alpok településtörténetéről, hiszen e területek betelepítése a történelem előtti időkbe nyúlik vissza. Azonban mégiscsak érdemes eltöprengnünk azon, miként történhetett, hogy olyan emberek, akik földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, az Alpok legkietlenebb és legjárhatatlanabb völgyeibe húzódtak, ahol eleinte a legjobb esetben is csupán kemény, ínséges és veszélyekkel terhes életvitel volt lehetséges. A legvalószínűbb, hogy ezek az emberek azért vonultak a hegyekbe, mert a vadonban elviselt létet előnyben részesítették az erősebb szomszédnépek fenyegető zsarnokságával szemben. A szabadságot választották – a bizonytalanság, a veszély ellenére. Megtanulták, hogy a szabadságot ki kell harcolni, és hogy akkor is ki kell állni érte, ha a siker esélye elenyészően csekélynek tűnik. Svájcban csak a harc eltökélt hagyománya volt az – akár egy kétségkívül túlerőben lévő ellenféllel szemben, ilyenek voltak előbb a Habsburgok, ilyen volt később a Harmadik Birodalom –, ami a második világháborúban szabadságuk megőrzésére ösztönözte a svájciakat.”[4]

 

Karl Popper „Szabadság és demokrácia” című esszéjében pontosan és szenvedélyesen fogalmazza meg azt a mitikus mozzanatot, amely a svájci identitás alapját és mára egyre inkább kiéleződő kettősségét eredményezi; az autonómiát és a műveltséget. 2011-ben interjú kötet jelent meg Architekturdialoge: Positionen, Konzeptionen, Visionen címmel Svájcban, melyben a szerkesztők, Marc Angélil és Jorg Himmelreich svájci építészekkel készített beszélgetéseik során az ország és a kortárs építészet új kihívásaira keresik a válaszokat. Az egyik kiemelt téma az urbanizáció és a közösségi autonómia kérdése, hisz a tájról, vidékről alkotott kép nagyban összefügg az alkalmazott építészeti stratégiával, azaz hogyan lehet a szuburbánus területek képlékeny identitását tervezésmódszertani szempontból értelmezni?

Az interjúk alapján izgalmas, az építészeten túlmutató közéleti erőtér rajzolódik ki, amit talán az a vita fejez ki leginkább, ami az ETH Studio Basel professzorai (Roger Diener, Jacques Herzog, Marcel Meili, Pierre de Mueron) és a graubündeni Vrinben alkotó Gion A. Caminada között már néhány éve zajlik. Az ellentétek természetesen szorosan összefüggnek eltérő társadalmi-földrajzi pozíciójukkal és az ebből adódó személyes nézőpontjukkal, mindez az építészeti stratégia kérdésén túl a svájci társadalom megosztottságát is jól jellemzi. Míg Marcel Meili a Studio Basel egyik vezető tanára azt állítja hogy a tudásból és műveltségből fakadó urbánus fejlődés, mely mára megkérdőjelezi az ország autonóm berendezkedését, magából a svájci identitásból ered, addig Caminada a totális városiasodásban a kiszolgáltatottságot és az önrendelkezés képességének elvesztését látja.

De mit is jelent az autonómia és a függetlenség a svájci kultúrában? Elsősorban a közösségi önrendelkezés szabadságát, melynek feltétele az önvédelem képessége és az önellátás biztosítása. Mindez az ország sajátos politikai berendezkedését eredményezi, ami a   belpolitikai döntéshozatalban a közvetlen demokrácia gyakorlását és a több léptékű közösségi autonómiát jelenti, azaz jogkörök felosztását a települések (kommunák), a kanton és az államszövetség között. A külpolitikában deklarált az ország semlegessége, az autonómia biztosítása az „ellenállás stratégiáját” alakította ki a gyakorlatban, amely azonban az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb konfliktusba került az országra is hatással lévő globális gazdasági, társadalmi és politikai trendekkel, elsősorban az Európai Uniós tagság és az Euro elutasítása jelent növekvő tehertételt az európai exportra termelő ipar számára. Miközben a semlegesség az ország pénzügyi menedék szerepét erősíti, ugyanez az ipari termelésből adódó exportot veszélyezteti. A gazdaság mellett a társadalom és a kultúra is látványos átalakuláson megy keresztül. Zürich, Basel és Genf határokon átívelő világvárosokká növik ki magukat, miközben a magas hegyi területek elnéptelenednek, és Mittelland, azaz az őskantonok (Uri, Schwyz, Unterwalden), valamint Bern jelentősége egyre csökken az ország életében..

 

Diagnózis: a mitikus centrum ma már csak ugar?

 

 A Studio Basel célja a látvány tárgyszerű analízise és ez alapján egy új identitás megfogalmazása. Elsősorban egy módosított térségi rendszert, topográfiát szeretnének megfogalmazni, mely öt nagy térségi típusból áll; metropolita régiókból, városhálókból, csendes zónákból, alpesi üdülőterületekből, és a hegyvidéki ugarból. A projekt kidolgozásakor az adminisztratív és politikai korlátoktól mentesen gondolkozhattak, de tisztában voltak vele, hogy ez a térségi elképzelés egy hadüzenet Svájc tradicionális, láthatatlan térségi-települési cellastruktúrája ellen. Véleményük szerint az elaprózódó községi autonómia a törékeny kormányzás legfőbb oka, amely mára már blokádok, tüntetések és létszámleépítések formájában országos problémákat okoz.

            A határok képlékennyé válása és a hagyományos városépítészeti kontúrok elmosódása felerősíti a községi autonómia ellentmondásait. A szerzők szerint minden község egy mini univerzum, ahol az egyes közfunkcióknak településenként külön-külön rendelkezésre kell állniuk, ezzel azonban a tájelemeknek egy olyan sűrűsége áll elő, aminek eredményeként az agglomerációs övezetnek minősülő Mittellandot mára már dús urbánus köd borítja, de épp a térségi struktúra fragmentációja miatt nem tudják egységes koncepció mentén kezelni a problémát. Herzog a kommunák szent tehénként kezelt autonómiájában látja a városiasodással való szembenézés mély elutasításának okát. A községi autonómia megkérdőjelezése persze jelentős politikai érdekeket sért, de Meili szerint a projekt politikai felhangját kezdettől fogva vállalták, ezért a kutatásuk eredményeit a szakmán kívülre is eljuttatták, és bemutatták az érdekeltek szervezetek képviselőinek.

            A szuburbánus területek elhatalmasodásával párhuzamosan a hegyvidék elnéptelenedése is problémát jelen. Miközben az ország történelmében meghatározó szerepet játszott a mezőgazdaság, addig mára társadalmilag és gazdaságilag is csökkent a jelentősége; a földművelésből és állattartásból eredő életforma már a múlté, az agrárium mindössze 4%-át foglalkoztatja a lakosságnak, miközben állami segélyezésből finanszírozzák működését. Az utóbbi években azonban visszaesett a turizmus és jelentős bevételektől esett el az állam, így a korábban a kompenzációra fordítható összegek elapadtak.

            Az agrárium az ország önképét is hosszú évszázadokon át meghatározta és bár a mezőgazdaságban dolgozók száma már évtizedek óta csökkenést mutatott, a svájci táj szerepe a turizmust szolgáló hivatalos országimázsnak továbbra is meghatározó része maradt. A tízévenként megrendezésre kerülő svájci exponak, a Schweizerischen Landesausstellungnak például a rurális mítosz hagyományosan központi eleme volt, épp ezért volt szembetűnő, hogy 2002-ben már teljesen mellőzték a mezőgazdasági szektort.

 

Alternatív regionális jövőkép

 

A kutatás során felvázolt diagnózist egy jövőbeli vízióvá fordítják át a kutatóépítészek, de nem jelölnek meg időhorizontot. Az összegző térkép statikus állapot helyett egy folyamatot ábrázol, melynek bizonyos részletei már a jelenben is érzékelhetők, a jövőben pedig mindez totálissá válhat. A folyamatok puszta ábrázolása mellett él az értelmezés és forma adás lehetőségével, a szerzők nem kívánnak elszenvedői lenni az eseményeknek inkább alakítóként lépnek fel és egy jövőbeni térségi identitás alapjait rakják le. Az ábrázolásban és a gondolkodásban különös jelentősége van a képlékenységnek, mintegy jelezve a területi változások dinamikusságát.

            Az erejük teljében pulzáló metropoliszok a jövő életformáját jelentik az elnéptelenedő hegyvidékekkel szemben, területük az összekapcsolódó városmagok fűzéréből és a köztük kialakuló laza, urbánus tájból állnak. Az így létrejövő településfolyamokban az egykoron autonóm kommunák idővel feladják majd önállóságukat és egységes régiókba szerveződnek. A metropoliszok jellemzően Svájc peremvidékén találhatóak és a szomszédos országokba is átfolynak, mint például a három országot átfogó Basel-Mulhouse-Freiburg háromszög, a Genfi-tó térsége vagy Zürich. A vízió szerint az országhatárokon átnyúló kapcsolataik idővel erősebbé is válhatnak az államszövetséget összetartó erőknél és ez akár az elzárkózó ország szétszakadásához is vezethet. Bár ez ma még nehezen elképzelhető, a metropolita régiók kiemelkedése minden bizonnyal a főváros, Bern jelentéktelenné válását is magával hozza.

A metropolita régiók legyengített, lokális formája a városháló, ezek gazdaságilag az előzőeknél lassabban fejlődnek és kevésbé szorosan kapcsolódnak a globális rendszerekhez. A jelenlegi folyamatok például előrevetítik, hogy a jövőben Bern a környező kisvárosokkal egyetlen városkoszorút alkot majd, amit egyébként az S-Bahn már ma is egységes rendszerként fog össze. A berni gyűrű mellett Közép-Svájc (Mittelland) és a tóvidékek városai fűződhetnek összefüggő hálózatba.

            Az urbánus területek csoportjához tartoznak még azok az alpesi üdülőhelyek is, melyek állandó lakosainak száma ugyan alacsony, de a főszezonban akár európai viszonylatban is jelentős városokká duzzadhatnak, elég csak Gstaadra, Zermattra vagy Davosra gondolnunk. Az utóbbi kedvelt síparadicsom a World Economic Forum alatt bekapcsolódik a világ vérkeringésébe, hogy aztán a holt idényben ismét jelentéktelen faluvá zsugorodjon.

Az urbánus területek közé ékelődnek azok a kiegyenlítő zöld területek, amelyek a városiasodás számára tartalékterületeket biztosítanak. Az összefüggő urbánus folyamban zöld lyukakként jelennek meg, melyeken belül nincsenek lokális alközpontok, az itt található települések megőrizhetik önállóságukat és rekreációs területeket biztosíthatnak a városi lakosság számára.

            A maradék, hegyvidéki területek alpesi ugar elnevezése már önmagában is provokatív, ez az egyetlen térség, amely számára a kutatás nem lát értelmes perspektívát. Az alpesi ugar Svájc mitikus szívét fedi le, azokat a területeket, ahonnan az Államszövetség története kiindult. A svájci identitásképben betöltött helyzete ellenére a gazdasági és a demográfiai veszteségek rohamosan nőnek és bár a szerzők csak a problémák felvázolására törekedtek a politikusokra hagyva a döntések meghozatalát, ennél a területtípusnál egyértelművé tették az álláspontjukat és az állam számára a területek feladását, azaz a kontrollált visszavonulást javasolják. Schmid szerint „ezeken a területeken a tradicionális modellje a készletfelhalmozásnak nem nyit újabb perspektívát.” Példaként a Calanca-völgyet említi, ahol az 500 fős lakosság életfeltételeinek biztosítására az Államszövetség (Bund) és a Kanton évi 4 millió frankot költ infrastruktúrára, 0,9 millió Frankot pedig mezőgazdasági támogatásként folyósít. Mind az ökológiai, mind az ökonómiai megfontolások alapján a közép-alpesi településeket fel kéne számolni és vissza kéne adni azokat a természetnek. Schmid szerint „a területek jövője csak a hulladékkezeléssel oldható meg, a regionális támogatások klasszikus eszközeivel nem.”

 

Reflexiók a közéletben

 

A provokáció elég! - hangsúlyozza Herzog, azaz a javaslatokat nem konkrét ajánlásként vagy projektként készítik, nem akarják feltétlenül elképzeléseik szerint megváltoztatni Svájcot, bár a probléma megoldásával már nem lehet sokáig várni, mert a kiéleződő térségi különbségek komoly politikai robbanótöltetett hordoznak. Szerintük téziseikkel nem fogalmaznak meg új és meglepő állításokat, csak az amúgy is kitapintható folyamatokat ábrázolják. Mivel kezdettől fogva a közvélemény megszólítása volt a Studio Basel projektjének egyik legfontosabb küldetése, a kiadványt olyan vitaanyagnak szánták, amellyel nem csak az építész szakmát, hanem az egész közgondolkozást fel tudják rázni. Megjelenésekor széleskörű sajtónyilvánosságot kapott a kutatás, és ebben a vezető építészek ismertsége is nagy szerepet játszott.

A kiadványból minden község részére eljuttattak egy-egy példányt, mert épp ezek autonómiája jelenti a ballaszt Svájc (urbánus) fejlődésében. A berni kormányzat 2001-ben intézkedés tervezetet fogadott el Agglomerationspolitik des Bundes[5] címmel, hogy az urbanizáció problémáit és lehetőségeit koordinálják. Emellett 2003-ban Angelus Eisinger és Michel Schneider az Avenir Suisse[6] felkérésére elkészítette a Stadtland Schweiz című kiadványt, amelyben a szerzők –a Studio Basellel szemben- konkrét megoldási javaslatokkal álltak elő.

A Tages Anzeiger magazinja különszámot szentelt a kutatásnak; szerintük ez „az egyik legizgalmasabb amit a svájci értelmiség az elmúlt évtizedben létrehozott.” A Wochenzeitung ironikus felütésében értetlenkedik, miért fognak ismert építészek kutatómunkába, majd megjegyzi, már csak az a tény is meglepő, hogy egy Jaques Herzog lavinavédművekkel és közlekedési hálózatokkal kezd el foglalkozni. Ugyanakkor kritikaként fogalmazzák meg, hogy az ingatlanpiacról és az adókedvezményekről egy szó sem esik, holott ezek az agglomerációnak és az ingázó életformának egyik legfontosabb hajtóerői.

 

Élet a periférián

 

 A Studio Basel tanulmányára az építész szakmából Gion A. Caminada válaszolt, aki személyesen is megszólítva érezhette magát, amikor saját települését, Vrint is felszámolandó területként jelölték meg. 2005. június 26-án az észak-olaszországi Meranban kiállítást és konferenciát szervezett az alpesi területek jövőjéről és ekkor publikálta a Kilenc tézis a periféria erősítésére című kiáltványát is.

Caminada, aki a Studio Basel alapítóihoz hasonlóan szintén az ETH professzora, téziseiben megerősítette, hogy hisz a periféria erejében, és az alpesi kultúrtájat az Alpok legnagyobb gazdasági tőkéjének tartja. „Táj és kultúra fontos részei a turizmusnak. A kultúra kultiválás, megművelést jelent, befejezni mindazt ami természetes. De a kultúra másságot is jelent, ezért a globális normák a természet legnagyobb ellenségei. A kultúrturista egy ellentett világot keres, hogy megtermékenyítse saját kultúráját.” Épp ezért 1990-ben települési stratégia egyik fontos alapköveként a vidéki ökoturizmus fejlesztéséért létrehozták a Pro Val Lumnizia alapítványt.  A szomszédos völgyben fekvő Vals példája ugyanakkor ma már óvatosságra inti a község vezetőit; a Zumthor fürdője által felvirágoztatott faluban lakókat egyre inkább zavarja a rengeteg látogató. Nem véletlen hogy a Studio Basel kutatásában Vals területét már nem ugarként hanem üdülőterületként jelölték meg.

Vrin kicsiny falu a Lumnezia-völgyben, a demográfiai krízis ezt a területet sem kímélte; míg 1950-ben 441 lakost számlált a település, addig 2000-ben már csak 249-et. 1958-ban lépett hatályba a kantonok közötti költségkiegyenlítés törvénye, azóta a falu segélyekből tartja fent magát, amit még további pénzekkel egészítenek ki a félbe maradt Greina-erőmű beruházása miatti kompenzációként. A környező községeknek ugyanis évente 2,4 mio Frank bevételt jelentett volna, ha a Nordostschweizerische Kraftwerke nem állította volna le az építkezést. A falu mai településszerkezetét 1982-ben kezdték kialakítani, amikor az elaprózódást kezelő területrendezési terv keretében a korábbi 3500 gazdasági egységet 600-ra csökkentették és ezeken versenyképes mezőgazdasági üzemeket hoztak létre. Szigorú szabályokat vezettek be a tájhasználat és az építészet terén, kötelezővé téve a tervtanácsot. Kijelölték a belterület határait, hogy az épületek egy helyre koncentrálódjanak és ne szóródjanak szét a tájban az agglomerációhoz hasonlóan. A vrini modell 1998-ban vált széles körben ismertté, amikor megkapta a svájci műemlékvédelem[7] Wakker-díját, majd 2004-ben az Arge Alp Díjat.

A falu túlélésért vívott harcáról nem sokat tudnánk, ha az építési szabályzatok, mezőgazdasági megfontolások mellett nem valósultak volna meg azok az építmények, amik a stratégiai elképzeléseket reprezentálták. Caminadanak nagy szerepe volt abban, hogy a jellegzetes graubündeni gerendaépítést képes volt újra gondolni és az új szerkezeti kihívásoknak megfelelően alkalmazni. Az olyan közismert épületei mellett, mint amilyenek a vrini családi házai, a halottas ház, a telefonfülke vagy a tornacsarnok, ezúttal a mezőgazdasági épületei érdemelnek nagyobb figyelmet. A falu peremén álló istállók részére előregyártható modulelemet fejlesztett ki, amellyel gazdaságosabbá tudta tenni az építést. A melléjük telepített vágóhíd az építészeti értékein túl a közösségi, termelő szövetkezeti működés jó példája. A közösen fenntartott létesítményben a helyieknek lehetőségük van az állataik húsát feldolgozni és ezt követően a termékek közvetlen értékesítését megszervezni. A falutól távolabb eső üzemek számára előre gyártható elemekből kifejlesztett egy olyan építési rendszert, amivel a szállítást és a helyszíni munkát is gazdaságosabbá tehette.

Caminada azonban nem akar a világtól elvonult építész szerepében tetszelegni. Bár a hegyek közé zárt Vrinben lakik, egyetemi professzorként a zürichi ETH-n tanít és mára már több épülete is megvalósult a szülőfalujától távolabb eső városias területeken. Ezek közül egyik legismertebb munkája, a disentis-i leánykollégium egy barokk kolostor mellett áll, az urbánus környezetben egyértelmű volt számára, hogy a már-már védjegyévé vált faszerkezetek helyett betont és vakolatot alkalmazzon, akárcsak a Vals főterén álló hotel épületénél, de több országos és nemzetközi pályázaton is sikerrel vett részt.

 

Pozíciók és víziók

 

Ahhoz, hogy megértsük Caminada álláspontját, érdemes felidéznünk Popper bevezetőben idézett szavait a hegyvidéki népek szabadságvágyáról. Svájc hosszú évszázadokon át Európa koldusának számított, a látványos gazdasági fellendülés csak az elmúlt száz év története. A nehéz hegyvidéki tájon gazdálkodó települések egyfajta válságkultúrát alakítottak ki, ahol a legfontosabb érték a természeti és katonai fenyegetéssel szembeni állandó készenlét, amellyel megőrizhető a közösség és általa az egyén szabadsága. Caminada a 2011-es Architekturdialoge kötetben kifejti, hogy a szabadság számára annyit tesz, mint tartozni valahová; egy közösséghez, egy helyhez. Téziseiben a hagyományos vidéki kultúrát nem öncélú, nosztalgikus szempontból veszi védelmébe, hanem az ország egészéhez viszonyítva kívánja igazolni a periféria létjogosultságát. Caminada-nál a táj megművelése és a vidéki építő kultúra folytonossága az önellátás képességének fenntartása. Ha valóban eltűnik a vidéki kultúra, azzal mindaz a tudás és ismeret is elvész ami a tájat megművelő ember sajátja és amelyet csak a gyakorlat által lehet megőrizni. Az elidegenedést okozó mezőgazdasági technológiák, a táj esztétizálása, azaz a természetvédelmi és műemléki területek csak tetszhalott állapotában őrzik meg a kultúrtájat. Caminada számára a hegyvidéki termelés megőrzésének igénye ugyanúgy az önrendelkezés része mint a Svájcban mai napig fenntartott bunkerek, az előírt mennyiségű élelmiszerek háztartásonkénti felhalmozása vagy az önkéntesek állandó katonai készenléte. Bár ma az ország dinamikusan fejlődik, hosszú távon nem zárható ki egy olyan krízis helyzet, ahol ismét kiemelt fontosságú lesz az önrendelkezés személyes és közösségi képessége.

            Épp ezért a perifériának az a feladata, hogy impulzusokat küldjön az urbánus területek felé, mellyel az önrendelkezés, az önellátás képességére figyelmeztetik a városi civilizációt. Az autonóm gondolkodás lényegét ezek a területek őrizhetik meg legtisztábban, és ezzel az átalakuló, urbánus területeket is inspirálhatják, hogy autonóm létformát alakítsanak ki. Ez az elképzelés ugyanakkor egyáltalán nem tűnik egyoldalúnak, ha a Studio Basel legújabb, Metabolism-Food nevű kutatási projektjét megismerjük, amelyben az urbánus területek (városhálók, metropolita régiók) önellátó képességére helyezik a hangsúlyt a városok kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében.

 

HOLLANDIA

 

Minden társadalom társadalmi szervezeteken alapul. Az emberi közösségnek boldogulása érdekében együttélési formákat kell létrehoznia, meg kell osztania funkciókat, meg kell határoznia a hatalmi alárendeltség összefüggéseit, röviden: meg kell szerveznie magát. A szervezettség hatalmat jelent, s a hatalom önmagában, teljes értékű cél nélkül rossz. Csak akkor lehet üdvös, ha személyes, erkölcsi felelősségérzeten alapul.”[8]

 

A társadalom önszerveződése és a táj birtokba vétele szorosan összefügg a holland kultúrában. Az ország jelentős része tengerszint alatt fekszik, így a szárazföld nem adottság, hanem fáradtságos munka eredménye. A belvizes területeken a polderek létrehozása és megművelése nagyfokú szervezettséget kíván meg, ennek következtében a holland társadalom nem csak önmaga, hanem a birtokba vett természet felett is hatalommal rendelkezik, a táj kultiválása azonban inkább jelent szimbiózist, mint sem a természet erőinek nyers leigázását. A polder-modell tehát egy olyan konszenzusra törekvő társadalmi modell, ami közvetlenül kifejezésre jut a kultivált táj látványában, ahol az egyéni tulajdonban lévő megművelt birtoktest reprezentálja az individuális szabadságot, a polder infrastruktúrájának összefogott, koncepcionális megszervezettsége pedig azt a felülről lefelé építkező önszerveződő társadalmi berendezkedést, amely a rendszer egészét szem előtt tartva közelít a rész felé és különböző léptékű keretekkel jelöli ki a hétköznapi élet territóriumait.

 

Helykijelölés: az ijburgi fejlesztés előzményei

 

Táj, város és társadalom megszervezésének különös példája az amszterdami Ijburg fejlesztési terület, ahol mesterséges szigetek létrehozásával alakítottak ki nagyléptékű lakóterületeket. A projekt közvetlen előzményének a Zeeburg városrészben található egykori keleti kikötő megújítása tekinthető, amely beleillik a napjainkban világszerte zajló vízparti rehabilitációk sorába, Európában elég csak a hamburgi HafenCity-re, vagy Koppenhága kikötő negyedére gondolnunk,[9] bár az Ij folyó torkolatánál pontosabb kifejezés, ha barna helyett kékmezős beruházásként tekintünk a projektre.

A terület átalakulási folyamata 1876-ban kezdődött, amikor Ijmuiden és Amszterdam közt elkészült az új csatorna, és bár a területet egészen a 70-es évek közepéig használták, a kikötő fokozatosan nyugatra települt. Az Ijmeer biztonságos tengeröbölként évszázadokon át nagyban hozzájárult Amszterdam tengeri kereskedelmének virágzásához, a mesterséges csatorna azonban gyorsabb kijutást biztosított a nyílt vízre. A hajóforgalom áttelepülésével összhangban az Ijmeer öblét kettős gátrendszerrel zárták el, ami lehetővé tette a mesterséges szigetekben való gondolkodást. Először 1964-ben merült fel a város kelti irányú bővítése egy 350 ezres városrésszel és mivel a város körül csak szűk területen lehetett terjeszkedni, az Ij-tóban jelölték ki az új, közlekedési tengelyre felfűzött szigetcsoportot. A Van den Broek és Bakema által jegyzett Pamplusplan a keleti kikötőtől az akkor épülő Almere városáig mesterséges szigetek sorolásával hozta volna létre az új szárazföldet, a 60-as évek végén azonban a városfejlesztés más irányba terelődött és a Pamplusplan helyett Bijlmeer és Almere szatelitvárosait építették meg. A 70-es, 80-as években felgyorsult a lakosság kiáramlása az Amszterdam körüli településekbe, a népesség rövid időn belül 850 000-ről 640 000-re csökkent és városvezetés ismét napirendre vette a keleti kikötő területének megújítását.

A Borneo-Sporenburg illetve a Java-KNSM szigetek beépítése kapcsán korábba már kiderült, hogy a rendelkezésre álló építési terület nem elég nagy a fejlődéshez és új mesterséges szigetek létrehozására van szükség. Emiatt a 80-as évek végén újra felmerült egy mesterséges szigetvilág létrehozása; a Nieuw-Oost terv 50 000 főnek kívánt lakást biztosítani. A 90-es években a központi VINEX program keretében dolgozták tovább a tervet, mint a koncentrált új lakásfejlesztés legnagyobb volumenű beruházása. Sőt az elképzelések szerint Ijburg-nek többnek kellett lennie egy átlagos VINEX-beépítésnél, a léptéke miatt egy új városnegyedet irányzott elő, ahol lakások mellett üzletek, irodaházak, iskolák és rekreációs lehetőségek állnak az ideköltözők rendelkezésére.

Végül 1996-ban született meg a döntés a tíz új homoksziget megtervezéséről, a városépítészeti koncepciót a Palmboom & Van den Bout páros jegyezte. A beruházás szükségességéről és a lehetséges következményekről széleskörű társadalmi vita bontakozott ki. A környezetvédők tiltakozása miatt 1997 tavaszán népszavazást rendeztek, amely során ugyan elutasították a beruházást, de az alacsony részvétel miatt érvénytelennek minősült az eredmény és elkezdődhetett az építkezés.

 

A történeti mintáktól a képlékeny tájformáig

 

Ijburg beépítési koncepciójának előzményei a területtől nem messze, Amszterdam vízparti fejlesztései közt keresendők.  Az Y-plein beépítése és a Keleti kikötők rehabilitációja elméleti és gyakorlati síkon egyaránt előkészítette a kékmezős fejlesztést, ugyanis ezeken a területeken szembesült a városépítész szakma először azokkal a kihívásokkal, amelyek a kontinuitás és identitás hiányából fakadnak. A jelleg nélküli, korábban ipari vagy ártéri területek rehabilitációja új beépítési kísérletek színhelyévé vált, ahol a morfológiai szemlélet helyett a tájépítés oldotta fel a hely és program ellentmondásait. 

A holland városépítészetben az 1980-as évek közepén játszódott le az a szemléletbeli változás, amely során a korábbi, várostörténeti, tipológia orientált tervezési módszertan helyett a táj kapcsolatteremtő szerepében kezdték megtalálni a nagyvárosi identitás problémájának megoldását.[10] Nem véletlen, hogy épp a holland városépítészet jutott először arra a felismerésre, hogy a táj lehet az a nézőpont, amely képes az egyre inkább összeolvadó természeti és mesterséges környezet kihívásaira választ adni. A holland mélyföld természetföldrajzi adottságai megkívánták a mező- és vízgazdálkodás magas fokú megszervezettségét, a tájat átszövő fejlett infrastruktúrahálózatot, és a rendelkezésre álló terület sűrű beépítését.  Ebből adódóan már viszonylag korán a táj nem egymástól élesen elválasztható felületekből, hanem az urbanizáció különböző fokait mutató, folytonos rétegekből állt. A holland tájépítészek által artificial landscape-nek nevezett, kultivált, mesterséges táj elsősorban a természet és épített környezet kölcsönhatásából alakult ki és az ország identitásába mélyen beágyazódott.[11]

A város, mint a hagyományos minták dekonstruálásából kialakuló urbánus táj, először Koolhaas 1981-es Y-Plein kísérleténél jelent meg, amikor Ij-folyó északi partján, az egykori árvízvédelmi területre szociális bérlakásokat és kapcsolódó közintézményeket helyezett el szokatlan beépítési formában. A korábban üres területet analitikus szemlélettel, a tájat alkotó egyenrangú elemek, tömegek, terek, mozgáspályák kölcsönhatásával rendezte be. Bár Koolhaas korát megelőzte, az elméleti és módszertani áttörés az ijburgi beépítést is jegyző Fritz Palmboomhoz köthető, aki 1987-es írásában az identitását kereső, jelleg nélküli ipari nagyváros Rotterdamot folyamatosan változó urbanizált tájként írta le.[12] Ebben a megközelítésben a táj alaprétege mindenhol ugyanaz, amire az urbanizációnak különböző fázisait mutató újabb és újabb rétegek épülnek, a központ felé egyre növekvő sűrűségben. Ez az analitikus, funkcionális rétegek logikus szervezéséből építkező szemlélet jelenik meg Palmboomnak az amszterdami mesterséges szigetekre kidolgozott koncepciójában is.[13]

Az egyre totálisabbá váló topografikus látvány jellemzi az egykori amszterdami Keleti kikötők Borneo-Sporenburg szigetének beépítését, amit Adriaan Geuze vezetésével a West8 iroda tervezett meg 1996-ban. Az Ijburggel közel egy időben induló rehabilitáció programját jellemző szélsőséges léptékváltásokat és a vonatkoztatási rendszerek kontrasztját az épületegyüttesek tájformaként történő értelmezésével oldotta fel. A sűrű, alacsony intenzív beépítést három szobrászi szupertömb tagolja, amelyek intenzív jelenlétükkel nagyban meghatározzák a terület identitását. Ugyanakkor a tájelemek alkotta látványos mintázat leginkább felülnézetből vagy a tervezési modellen értelmezhető, a gyalogos nézőpontjából már kevésbé. Bár Koolhaas szerint a táj lett a kiüresedett történeti mintázatok helyett az a médium, amivel „mindenki közvetlenül kapcsolatba kerülhet”,[14] és ami képlékenységével képes az ellentmondások feloldására és a városi folyamatok lekövetésére, az egyre absztraktabb, a hétköznapi nézőpontoktól távolodó értelmezések, valamint a felszínes, spekulatív építészeti formálás a látványorientált megközelítés inflálódását is maga után vonta.

 A tervezéselméleti változás tehát eltérő, építészeti, városépítészeti, tájépítészeti léptékekben, de egymással szoros összefüggésben játszódott le. A probléma a történeti fejlődés során kialakult, beállt mintázatok válságától indul, majd előbb ezek dekonstruálásával, később a formák képlékennyé válásával jut el a topográfia illetve a táj felszabadító fogalmaihoz. A táj egyszerre jelenti az értelmezés elméleti nézőpontját, illetve gyakorlatban a tapasztalati külső látvány fontosságát.

A lépték, a nézőpont és a látvány egyaránt a tájtervezési módszer érvényességének határait feszegette a Boreno-Sporenburg beépítése és mivel az ijburgi fejlesztés a korábbi két vízparti rehabilitációhoz képest sokszorta nagyobb léptékű és összetettebb feladatnak bizonyult, ezért a terület megszervezésére és beépítésére már nem volt elegendő a látvány külső megközelítése. Az összetett, több lépésben, különböző szakágakat integráló feladat egy olyan tervezési módszert igényelt, amely képes a látott kép mögötti struktúra újbóli felépítésére és erre a polderek tektonikus rétegzettsége adott választ.

 

A „re-konstruált” polder-modell

 

 A polder-modell újra felfedezésével a holland várostörténeti fejlődés geneziséhez tért vissza a tervező szakma.  A bevezetőben már tárgyaltak szerint ezeket a gátakkal körülvett területeket a holland mélyföld belvizeinek kiszárítására és a tómeder megművelésére alakították ki, formájuk a természetes morfológia és az egyenlőségre törekvő geometrikus háló kölcsönhatásából jön létre. A polder-táj időtlen szépsége elsősorban az emberi használat monumentalitásából fakad, amellyel átlényegíti a fizikai konstrukciót. Ugyanakkor a látvány kifejező erejében fontos szerepe van a mesterséges formák lényegi funkcionalitásának, azaz a megművelt táj csak a legszükségesebb elemeket tartalmazza, tisztán alárendelve a rendszer egészének.

Az elmúlt években tájépítészek részéről ismét a figyelem középpontjába került a polder-modell és kísérletet tettek egy olyan tervezési eszköztár kidolgozására, ami képes közvetíteni az építészeti program és a tájforma közt, annak ellenére, hogy napjainkra drámaian megváltozott a táj identitása és az egykori agrártájak helyén ma már urbánus és rurális elemek kollázsát találjuk.[15] A polder-modell leginkább annak köszönheti reneszánszát, hogy transzparens rendszere és tektonikus felépítettsége révén kidolgozható egy olyan folyamat elvű tervezési módszertan, mely felülről lefele építkezve a terület egésze felől próbálja meg a definiálni a beépítés részleteit.

Első lépésben az alapréteg, az altalaj létrehozása a feladat. A természeti adottságok, azaz a szél, víz és az geológia minden egyes poldernél más és más, ezek alakítják ki a terület határait, méreteit és külső formáját. Második lépés az előzőekben kialakult kontúr és az agrártechnikai séma ütköztetése, aminek eredménye a tájat racionalizáló ortogonális háló. Ennek legkisebb egysége a szabvány parcella, ezek sorolásával alakul ki a parcellaszalag, két hosszanti oldalán utakkal összefogva. A szabályosan ismétlődő egységek a polder modulok, ezek adják a derékszögű, egységes polder-táblát. A gát és a polder-tábla téglalapja közt fennmaradó szabálytalan rojt területeket szükség esetén bevonhatják a megművelt parcellák sorába. Harmadik lépés az épületek telepítése és a beépítési formák meghatározása a kétdimenziós raszter alapján. A polder hagyományos, jellegzetes beépítési formái a stolpok, a tanyák, az útmenti épületszalagok, a falvak és a víz szivattyúzására használt malmok. A negyedik lépésben a látvány felől közelítve a mesterséges elemek megformálása és az építészeti kialakítás a cél, amely során kulturális jelentéssel ruházzuk fel a látványt.

A fent vázolt polder-modell a holland tájépítés első szakaszát mutatja be, ugyanakkor időközben a területek egy része átalakult és ma már a városhálózatok részeként lakóterületeket vagy más urbánus funkciókat alakítottak ki rajtuk, de alapvető feladatukat, a mélyföldek szárazon tartását még ma is az eredeti csatornarendszerrel látják el. Az urbánus táj tehát egy második szakasza a fejlődésnek, amely új mintába szervezi a poldereket. Az infrastruktúra, a városi funkciók és a közlekedési hálózatok már szabadabban alakíthatóak, miközben az urbánus beépítési formák többnyire felveszik a terület eredeti felosztását.

 

Amszterdam, a polder város

 

 A holland városok formája, beépítése szoros következménye a delta polder rendszerének és épp Amszterdam fejlődése az egyik legkoherensebb példa erre. De nem csak a kompakt várostest beépítése vezethető vissza a polderekre, hanem az egyre kiterjedtebb agglomeráció révén a környék egykori agrártájai is ma már az urbánus háló alapját képezik. A polderek városi beépítésre gyakorolt hatását Amszterdam időbeli növekedésén keresztül figyelhető meg. A gáton belüli belváros, a „dam city” a városfejlődés gyújtópontja, ezt veszi körül a 19. századi csatorna rendszer, amelyek mentén kialakult „amszterdami keretes beépítés.” Mivel a terület korábban tőzeg-polder volt, a parcellák hosszú keskeny alakjából következik a sajátos beépítési forma. Az 1930 utáni expanzió során a környék poldereit kertvárosként építették be, ezek közé tartozott Watergraafsmeer is, ahol az agrártáj fontosabb elemeit, mint a csatorna- és úthálózatot átvették, a parcellázást pedig kertváros telekosztásának alapjává tették. A polder-séma tehát urbánus tartalommal gazdagodott, a városias használati zónák az eredeti agrárhálózatot követik, miközben radikálisabb beavatkozást jelent az infrastruktúra fejlesztése, hisz az út- és vasúthálózatok vagy a távvezetékek már kötetlenebbül szelik át a terület raszterét. A polder-séma tehát újabb tartalmakat is befogadhat, miközben az átalakuló, urbanizálódó rétegei folyamatosan torzítják egymást.

 

Ijburg: rétegek

 

A holland tájépítészet átalakulásának tükrében érdemes tehát megvizsgálni az ijburgi beépítés koncepcióját, mely léptékéből és funkcionális összetettségéből adódóan szükségszerűen vette át a polderek rétegződő rendszerét. Sőt, az ijburgi modellben a poldereken túl az amszterdami fejlődés esszenciális tapasztalata is megjelenik a földparcellák városias beépítési formájában. Mindez azonban nem a történeti minták panelszerű átemeléséből adódik, hanem abból a racionalitásból, amivel egy jól szervezett társadalom egy előzmények nélküli területet logikus rendben berendez. 2000 februárjában mutatta be Felix Claus, Frits van Dongen, Ton Schaap Ijburg beépítési tervét az amszterdami városi tanács számára. A prezentáció a fenntartható városért tartott védőbeszéd volt, valamiféle „manifesztum a hétköznapiért”.[16] A városépítészet gyakorlat az utóbbi időbe egyre inkább az „különlegességet” és az „eredetiséget” hangsúlyozta, ami túlságosan formalista terveket eredményezett, ahelyett hogy a szociális tartósságra és kényelem megkönnyítésére koncentrált volna.

 

Altalaj: A mesterséges szigetvilág szeszélyes kontúrját elsősorban vízrajzi szempontok és az uralkodó szélirány határozta meg. A víz mozgása, eróziós hatása miatt szabad utat hagytak az áramlatoknak, a nyílt víz felől pedig a második ütemben elkészülő szigetcsoport gátjai védik majd a területet. A tervezők figyelembe vették a tófenék topográfiai adottságait, hogy a homokszigetek létrehozását a lehető leggazdaságosabban oldják meg, a feltöltéshez szükséges anyagot a kikötők kotrásából biztosították. Emellett a végtelen tó látványára is odafigyeltek, a szigetek felosztását a táj fontosabb vizuális tengelyei alakítják tovább.

 

Infrastruktúra és program: A fejlesztés kidolgozásánál a központi VINEX-program korábbi példáihoz képest komplexebb és tágabb hatókörű regionális koncepciót dolgoztak ki. A telepítésnél fontos szempont volt az új városrész intenzív bekötése Amszterdam életébe, a szigeteket a Piet-Hein alagút és az Enneüs Heerma híd köti össze a belvárossal. A közutak terhelésének csökkentésére jó tömegközlekedési és kerékpáros hálózatot alakítottak ki. A főpályaudvarral az összeköttetést a 2005-ben átadott Ij Tram gyorsvillamos biztosítja, míg a 2006 nyarán elkészült látványos kerékpáros és gyalogos híd, a Nesciobrug Oost/Watergraafsmeert köti össze Ijburg-gel.  A hosszú távú fenntarthatóság elérése érdekében kevert funkciók telepítésével 18000 lakás mellett 12000 új munkahelyet is létrehoztak. A szegregáció megelőzését a lakásösszetétellel próbálták megoldani, a 45 000 lakosú új városrészben különböző lakásminőségeket irányoztak elő, így egyaránt megtalálhatók itt vízparti villák, átriumos sorházak, valamint 4-8 szintes többlakású épületek. Továbbá igyekeztek a különböző társadalmi helyzetű lakókat egymás szomszédságába költöztetni, a támogatott bérlakások aránya pedig 30%.

 

Beépítés: A polder-modellhez hasonlóan a program és az infrastruktura kidolgozását követően ortogonális rasztert fektettek a le Haveneiland területére, ezzel racionalizálva a szigetvilág szabálytalan formáját. A háló kijelölte az utak és a tömbök helyzetét, amiket a két hosszirányú szélesebb vízfelület és a kisebb csatornák rendszere módosít, valamint Centrumeiland irányába széles zöldsáv kíséretében a főút és az Ij Tram vonala átlósan átmetsz. A belső közlekedésben fontos szerep jut a hidaknak, amelyek a történelmi városközpontot idézik vissza. A hálóban a különböző terek, parkok és zöldfelületek tömbök kihagyásával jönnek létre és ebbe a rendszerbe illeszkedik Haveneiland négyszögletű kikötője is. A fennmaradó blokkokat beépítették, a kisebb, nem teljes értékű területeken tömör épülettömböket helyeztek el. A morfológiai alapsémát az egykori tőzeg-polderekre épített amszterdami keretes tömbök szerkesztése jellemzi, ugyanakkor ezeket egyéni módon variálták, sokszor felszabdalták. A nagyobb alapterület érdekében a beépítést tekeredő vonalvezetéssel, fogazással vagy belső pontszerű bővítésekkel növelték, de előfordul a blokkok egy-egy nagyobb felületének tömör beépítése is.

A négy, hat szintes, többlakásos tömbök nagyvárosias sűrűséget eredményeznek, az intenzitás a vízpartoktól a főútvonal felé növekszik. A beépítést a neutrális, szabályos utcai térfalak és az individuális variációk közti egyensúlykeresés jellemzi. A teljes városrész összehangolt megjelenéséért Kees Rinboutt koordinátor felelt, míg az egyes tömböket más és más építészcsoport tervezhette meg, ezzel is segítve az egyéni, szabad formálást az összehangolt rendszeren belül.[17]

 

Identitás

 

Látványos formai koncepció helyett a beépítés transzparens olvashatóságából vezethetjük le a terület identitását. A holland városépítészetben az elmúlt évtizedekben felgyűlt tapasztalatok alapján építették fel azt a racionális fejlesztési koncepciót, ami a társadalmi összetételtől a közlekedési hálózatok megszervezettségéig a projekt minden rétegében tetten érhető. Az urbánus tájforma egészétől a rész felé hierarchikusan építkező koncepció csak keretek felállítását vállalta, a formai elemek megkötését mellőzte, ezzel teret hagyva az egyes épületek individuális, kreatív megtervezésére. Talán nem véletlen, hogy nem a forma meghatározottsága hanem a rendszer felől közelíthető csak meg a terület identitása; szabadság és territórium szorosan összefügg a holland kultúrában.

 

(Az esettanulmányok összefoglalása) Az átalakuló, folyamatosan változó látvány, az emberiség egyre erősebb tájalakító szerepe táj és építészet kapcsolatának új megközelítéseit igényli. A sokáig természeti vagy vernakuláris tájként kezelt területek az emberi tevékenységek térhódításával egyre látványosabb átalakuláson mennek keresztül, és ez a változás mára visszafordíthatatlanná is vált. Az urbanizált táj fogalma azon új minőségi dimenziókra irányítja a figyelmet, melyek megpróbálják a képlékennyé váló territóriumok, az elmosódó határok és az összekeverdő területi identitások változásait lekövetni.

 

Wettstein Domonkos

 

megjelent: Valóság 2013/7

 

IRODALOM

 

Angélil, Marc; Himmelreich, Jørg: Architekturdialogue Positionen Konzepte Visionen. Niggli Verlag, Zürich, 2011.

 

Bideau, André: Die Geburt der Maus, in: WOZ - Die Wochenzeitung, 2005.11.05., http://www.woz.ch/artikel/inhalt/2005/nr48/Kultur/12557.html

 

Caminada, Gion A.: Stiva da morts. Vom Nutzen der Architektur. (2. Aufgabe, gta Verlag, ETH Zürich, 2005.

 

Caminada, Gion A.: Kilenc tézis a periféria erősítésére. (ford.: Herczeg Tamás DLA)

In: http://server.filozofia.bme.hu/~kerekgyarto/szakmernoki

 

Diener, Roger, Herzog, Jacques, Mieli Marcel, de Mueron, Pierre, Schmid, Christian: Switzerland – An Urban Portrait, ETH Studio Basel, Contemporary City Studio, Birkhäuser Verlag, Basel, 2006.

 

„Einladungs karte: Angélil, Marc; Himmelreich, Jørg: Architekturdialogue Positionen Konzepte Visionen.” (Niggli Verlag, Zürich, 2011.), in: Architekturforum Zürich. 2011.11.04. http://www.af-z.ch/node/572

 

Heller, Andreas: Es gibt noch Platz, in: NZZ Folio, 2012/1, http://www.nzzfolio.ch/www/21b625ad-36bc-48ea-b615-1c30cd0b472d/showarticle/44cc20ae-bc3d-4184-a2aa-90423388d81f.aspx

 

Hildebrand, Sonja: Urbane Schweiz. Urbanistische Konzepte für die Schweiz von 1930 bis heute, in: H-Soz-u-Kult, 13.09.2006, http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/forum/id=790&type=diskussionen

 

Hubertus, Adam: Mythos, Brachen, Branding. Schweizer Bergdörfer zwischen Abwanderung und Erneuerung, in: Deutsche Bauzeitung, 2007/5 http://www.nextroom.at/article.php?id=26750

 

Hollenstein, Roman: Alpiner Urbanismus. In Meran werden Gion A. Caminadas architektonische Visionen für Vrin diskutiert, in: NZZ Online, 2005.06.03., http://www.nzz.ch/2005/06/03/ad/articleCUL2H.html

 

Hönig, Roderick: Stadtebauliche Analyse. Ein neuartiges Lehrexperiment der ETH Zürich in Basel, in: NZZ Online 1999.11.05., http://www.nextroom.at/article.php?id=4938

 

Kis Dániel: Svájc – urbánus? in: http://epiteszforum.hu/node/1573

 

Kriesi, Hanspeter: Közvetlen demokrácia. Svájc esete. In: Enyedi Zsolt (szerk.): A népakarat dilemmái. Népszavazások Magyarországon és a nagyvilágban. Budapest: DKMKA – Századvég, 2009. pp. 87–106.

 

Popper, Karl R: Szabadság és demokrácia. (ford: Báthori Csaba) in: Nagyvilág XLIII. 9–10, 1998, http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/0910/11popp.htm (eredetileg: Die Philoshophie und die Wissenschaften. Simon Moser zum 65. Geburstag. Meisenheim am Glan (Anton Hain) 1967.)

 

Rüegg, Peter: Schweiz in neuem Licht sehen, in: ETH Life, 2005.11.08, http://archiv.ethlife.ethz.ch/articles/tages/staedtebauportraet.html

 

Rüegg, Peter: Metropolregionen sind Realität. Neues Buch zur Raumentwicklung, in: ETH Life, 2006.03.30, http://archiv.ethlife.ethz.ch/articles/sciencelife/metropolregionen.html

 

Sclorhaufer, Bettina (ed.): Cul zuffel e l’ aura dado. Gion A. Caminada. Quart VErlag, Luzern, 2008.

 

Schäfer, Robert: Landscape Urbanism. Topos 71, 2010

 

Spier, Steven; Tschanz, Martin: Swiss Made. New Architecture from Switzerland. Thames and Hudson, London, 2008.

 

* * *

Benkő Melinda; Fonyódi Mariann: Glocal city. Kortárs európai városépítészet. Terc, Budapest, 2010.

 

Bobbink, Inge; Loen, Suzanne: Water in Zicht. Een verkenning naar mogelijke landschapsarchitectonische. Uitgeverij SUN, Amsterdam, 2012.

 

Buurman, Marlies – Kloos, Marten (szerk.): Impact. Amsterdamse stedebouw na 1986. Urban Planning in Amsterdam after 1986. Arcam, Architetcture and Natura Press, Amsterdam, 2005.

 

De Groot, Frank: Ijburg. Amsterdam Development Corporation, Amsterdam, 2004.

 

Gera Judit: A holland kultúra sokféle arca. in: Élet és Irodalom, Vol. 53, No. 44., 2004.

 

Huizinga, Johan: Hollandia szellemi ismérve. in: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó, Budapest, 1999. p. 92-127.

 

Ibelings, Hans (szerk.): The Artificial Landscape – Contemporary architecture, urbanism, and landscape architecture in the Netherlands . In: Hans Ibelings (ed.), Netherlands Architecture Institute (NAi) Publishers, Rotterdam, 2000.

 

Lootsma, Bart: Superdutch. New Architecture in the Netherlands. Thames and Hudson, London, 2000.

 

Móser Balázs: A víziótól a megvalósulásig. Vízparti fejlesztések Amszterdamban. in: Építészfórum, 2008.08.26. http://epiteszforum.hu/node/10358. megtekintve: 2012.05.31.

 

Palmboom, Fritz: Rotterdam, verstedelijkt landschap. 010 Uitgeverij, Rotterdam, 1987.

 

Reh, Wouter, Steenbergen, Clemens; Aten, Diederik: Sea of Land. The polder as en experimental atlas of Dutch landscape architecture. Stichting Uitgeverij Noord-Holland, 2007.

 

Szántó Katalin: A táj megdicsőülése – transzparencia a holland városépítészetben. in: Kerékgyártó Béla (szerk.): Hely és jelentés. Tanulmányok az építészetről és a városról. Terc, Budapest, 2002.

 

Ten Cate, Gerda; Camp, D’Laine: Nieuwe open ruimte in het woonensemble / New Open Space in Housing Ensembles. NAi Uitgevers / Netherlands Architecture Institute (NAi) Publishers, Rotterdam, 2009.

 

Van Den Bout, Jaap; Palmboot, Frits: Ijburg. Ontwerp voor een nieuwe stedelijke uitbreiding van Amsterdam. Palmbout – Urban landscapes, Amsterdam, 2002.

 

De Korte, Yvonne; Maes, Lieselore: Ijburg 2010 Architecturkaart / Architectural map. Amsterdam, 2010.

 

 

 

 

 

urban_hildebrand_abb2.jpg

 

lsud-prepare-05c-3.jpg

 

183_0.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

© Wettstein Domonkos 2015

ajánlott: arial, felbontás 1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer

mail: wettstein.domonkos@gmail.com

web: www.wettstein.hu

 

 



[1]       Szűcs jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 1981. 3. sz., önálló kötetben: Bp., 1983; Les trois Europes, Fernand Braudel előszavával, L'Harmattan, Domaines danubiens sorozat, Párizs, 1985, II. kiadás Virág Ibolya, Párizs, 2002)

[2]       Bibó István: Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok. Sajtó alá rend. és a bev.-t írta: Szabó Zoltán. London, 1960.

[3] a fejezet támaszkodik: Wettstein D.: Eltérő pozícióból: Urabnizáció és autonómia ellentmondásai Svájcban - Az ETH Studio Basel és Gion A. Caminada vitája alapján UTÓIRAT: A RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET MELLÉKLETE 12:(3) pp. 22-27. (2012)

[4] Popper, Karl R: Szabadság és demokrácia. (ford.: Báthori Csaba) in: Nagyvilág XLIII. 9–10, 1998, (eredetileg: Die Philoshophie und die Wissenschaften. Simon Moser zum 65. Geburstag. Meisenheim am Glan (Anton Hain) 1967.)

[5]       Szövetségi Agglomerációpolitika

[6]       Svájc vezető nagy vállalatai által finanszírozott szervezet.

[7]       Schweitzer Heimatschutz

[8] Huizinga, Johan: Hollandia szellemi ismérve. in: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó, Budapest, 1999. p. 92–127.

[9]       Móser Balázs: A víziótól a megvalósulásig. Vízparti fejlesztések Amszterdamban. in: Építészfórum, 2008.08.26. http://epiteszforum.hu/node/10358. megtekintve: 2012.05.31.

[10]       Szántó Katalin: A táj megdicsőülése – transzparencia a holland városépítészetben. in: Kerékgyártó Béla (szerk.): Hely és jelentés. Tanulmányok az építészetről és a városról. Terc, Budapest, 2002.

[11]      Ibelings, Hans (szerk.): The Artificial Landscape – Contemporary architecture, urbanism, and landscape architecture in the Netherlands . In: Hans Ibelings (ed.), Netherlands Architecture Institute (NAi) Publishers, Rotterdam, 2000.

[12]       Palmboom, Fritz: Rotterdam, verstedelijkt landschap. 010 Uitgeverij, Rotterdam, 1987.

[13]       Van Den Bout, Jaap; Palmboot, Frits: Ijburg. Ontwerp voor een nieuwe stedelijke uitbreiding van Amsterdam. Palmbout – Urban landscapes, Amsterdam, 2002.

[14]        lsd 7. Szántó 2002.

[15]       Reh, Wouter, Steenbergen, Clemens; Aten, Diederik: Sea of Land. The polder as en experimental atlas of Dutch landscape architecture. Stichting Uitgeverij Noord-Holland, 2007.

[16]       Buurman, Marlies – Kloos, Marten (szerk.): Impact. Amsterdamse stedebouw na 1986. Urban Planning in Amsterdam after 1986. Arcam, Architetcture and Natura Press, Amsterdam, 2005.

[17]       Az épületeket jegyző építészirodák: KCAP: Block 11, SeArch: Block 17, De Architecten Cie: Block 23, Claus en Kaan: Solid 18.