|
|
||||||
|
|
|
|||||
|
PÁRHUZAMOS
VIDÉKEK Wettstein Domonkos Párhuzamos
vidékek: Tájépítés
és identitáskeresés összefüggései egy holland és egy svájci esettanulmány
modellszerű vizsgálata alapján megjelent: Valóság 2013/7 Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról[1]
című értekezésében, melyben Bibó István befejezetlen tézisét[2]
folytatja, rámutat az önrendelkezés eltérő léptékű köreinek kiemelt szerepére
a nyugat-európai fejlődés dinamikájában. Territórium és szabadság
összefüggését azonban nem csak a történelem vagy az államszervezet, hanem a
tájépítés gyakorlata szempontjából is érdemes megvizsgálni. A nyugati modellt
követő államok közül a nagyhatalmak perifériáján megszülető két demokrácia,
Svájc és Hollandia sajátos útkeresése azért érdekes, mert mindkét ország
társadalmi berendezkedését nagyban meghatározták a zord természeti, táji
adottságok és bár a tájkultiválás eredményeként megjelenő tájkép
identitásukat is jól reprezentálja, az elmúlt évtizedek urbanizációs
folyamatai új kihívások elé állították a tájalakítási gyakorlatukat. SVÁJC: Urbanizáció és nemzeti önrendelkezés[3] „Meglehetősen keveset tudunk az osztrák, a
svájci és a francia Alpok településtörténetéről, hiszen e területek
betelepítése a történelem előtti időkbe nyúlik vissza. Azonban mégiscsak
érdemes eltöprengnünk azon, miként történhetett, hogy olyan emberek, akik
földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, az Alpok legkietlenebb és
legjárhatatlanabb völgyeibe húzódtak, ahol eleinte a legjobb esetben is
csupán kemény, ínséges és veszélyekkel terhes életvitel volt lehetséges. A
legvalószínűbb, hogy ezek az emberek azért vonultak a hegyekbe, mert a
vadonban elviselt létet előnyben részesítették az erősebb szomszédnépek
fenyegető zsarnokságával szemben. A szabadságot választották – a
bizonytalanság, a veszély ellenére. Megtanulták, hogy a szabadságot ki kell
harcolni, és hogy akkor is ki kell állni érte, ha a siker esélye elenyészően
csekélynek tűnik. Svájcban csak a harc eltökélt hagyománya volt az – akár egy
kétségkívül túlerőben lévő ellenféllel szemben, ilyenek voltak előbb a
Habsburgok, ilyen volt később a Harmadik Birodalom –, ami a második
világháborúban szabadságuk megőrzésére ösztönözte a svájciakat.”[4] Karl Popper
„Szabadság és demokrácia” című esszéjében pontosan és szenvedélyesen
fogalmazza meg azt a mitikus mozzanatot, amely a svájci identitás alapját és mára
egyre inkább kiéleződő kettősségét eredményezi; az autonómiát és a
műveltséget. 2011-ben interjú kötet jelent meg Architekturdialoge:
Positionen, Konzeptionen, Visionen címmel Svájcban, melyben a szerkesztők,
Marc Angélil és Jorg Himmelreich svájci építészekkel készített beszélgetéseik
során az ország és a kortárs építészet új kihívásaira keresik a válaszokat.
Az egyik kiemelt téma az urbanizáció és a közösségi autonómia kérdése, hisz a
tájról, vidékről alkotott kép nagyban összefügg az alkalmazott építészeti
stratégiával, azaz hogyan lehet a szuburbánus területek képlékeny identitását
tervezésmódszertani szempontból értelmezni? Az interjúk alapján
izgalmas, az építészeten túlmutató közéleti erőtér rajzolódik ki, amit talán
az a vita fejez ki leginkább, ami az ETH Studio Basel professzorai (Roger
Diener, Jacques Herzog, Marcel Meili, Pierre de Mueron) és a graubündeni
Vrinben alkotó Gion A. Caminada között már néhány éve zajlik. Az ellentétek
természetesen szorosan összefüggnek eltérő társadalmi-földrajzi pozíciójukkal
és az ebből adódó személyes nézőpontjukkal, mindez az építészeti stratégia
kérdésén túl a svájci társadalom megosztottságát is jól jellemzi. Míg Marcel
Meili a Studio Basel egyik vezető tanára azt állítja hogy a tudásból és
műveltségből fakadó urbánus fejlődés, mely mára megkérdőjelezi az ország
autonóm berendezkedését, magából a svájci identitásból ered, addig Caminada a
totális városiasodásban a kiszolgáltatottságot és az önrendelkezés
képességének elvesztését látja. De mit is jelent az autonómia
és a függetlenség a svájci kultúrában? Elsősorban a közösségi önrendelkezés
szabadságát, melynek feltétele az önvédelem képessége és az önellátás
biztosítása. Mindez az ország sajátos politikai berendezkedését eredményezi,
ami a belpolitikai döntéshozatalban a
közvetlen demokrácia gyakorlását és a több léptékű közösségi autonómiát
jelenti, azaz jogkörök felosztását a települések (kommunák), a kanton és az
államszövetség között. A külpolitikában deklarált az ország semlegessége, az
autonómia biztosítása az „ellenállás stratégiáját” alakította ki a
gyakorlatban, amely azonban az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb konfliktusba
került az országra is hatással lévő globális gazdasági, társadalmi és
politikai trendekkel, elsősorban az Európai Uniós tagság és az Euro
elutasítása jelent növekvő tehertételt az európai exportra termelő ipar
számára. Miközben a semlegesség az ország pénzügyi menedék szerepét erősíti,
ugyanez az ipari termelésből adódó exportot veszélyezteti. A gazdaság mellett
a társadalom és a kultúra is látványos átalakuláson megy keresztül. Zürich,
Basel és Genf határokon átívelő világvárosokká növik ki magukat, miközben a
magas hegyi területek elnéptelenednek, és Mittelland, azaz az őskantonok
(Uri, Schwyz, Unterwalden), valamint Bern jelentősége egyre csökken az ország
életében.. Diagnózis: a mitikus centrum ma már csak ugar? A Studio Basel célja
a látvány tárgyszerű analízise és ez alapján egy új identitás megfogalmazása.
Elsősorban egy módosított térségi rendszert, topográfiát szeretnének
megfogalmazni, mely öt nagy térségi típusból áll; metropolita régiókból,
városhálókból, csendes zónákból, alpesi üdülőterületekből, és a hegyvidéki
ugarból. A projekt kidolgozásakor az adminisztratív és politikai korlátoktól
mentesen gondolkozhattak, de tisztában voltak vele, hogy ez a térségi
elképzelés egy hadüzenet Svájc tradicionális, láthatatlan térségi-települési
cellastruktúrája ellen. Véleményük szerint az elaprózódó községi autonómia a
törékeny kormányzás legfőbb oka, amely mára már blokádok, tüntetések és
létszámleépítések formájában országos problémákat okoz. A
határok képlékennyé válása és a hagyományos városépítészeti kontúrok
elmosódása felerősíti a községi autonómia ellentmondásait. A szerzők szerint
minden község egy mini univerzum, ahol az egyes közfunkcióknak
településenként külön-külön rendelkezésre kell állniuk, ezzel azonban a
tájelemeknek egy olyan sűrűsége áll elő, aminek eredményeként az
agglomerációs övezetnek minősülő Mittellandot mára már dús urbánus köd
borítja, de épp a térségi struktúra fragmentációja miatt nem tudják egységes
koncepció mentén kezelni a problémát. Herzog a kommunák szent tehénként
kezelt autonómiájában látja a városiasodással való szembenézés mély
elutasításának okát. A községi autonómia megkérdőjelezése persze jelentős
politikai érdekeket sért, de Meili szerint a projekt politikai felhangját
kezdettől fogva vállalták, ezért a kutatásuk eredményeit a szakmán kívülre is
eljuttatták, és bemutatták az érdekeltek szervezetek képviselőinek. A
szuburbánus területek elhatalmasodásával párhuzamosan a hegyvidék
elnéptelenedése is problémát jelen. Miközben az ország történelmében
meghatározó szerepet játszott a mezőgazdaság, addig mára társadalmilag és
gazdaságilag is csökkent a jelentősége; a földművelésből és állattartásból
eredő életforma már a múlté, az agrárium mindössze 4%-át foglalkoztatja a
lakosságnak, miközben állami segélyezésből finanszírozzák működését. Az
utóbbi években azonban visszaesett a turizmus és jelentős bevételektől esett
el az állam, így a korábban a kompenzációra fordítható összegek elapadtak. Az
agrárium az ország önképét is hosszú évszázadokon át meghatározta és bár a
mezőgazdaságban dolgozók száma már évtizedek óta csökkenést mutatott, a
svájci táj szerepe a turizmust szolgáló hivatalos országimázsnak továbbra is
meghatározó része maradt. A tízévenként megrendezésre kerülő svájci exponak,
a Schweizerischen Landesausstellungnak például a rurális mítosz hagyományosan
központi eleme volt, épp ezért volt szembetűnő, hogy 2002-ben már teljesen mellőzték
a mezőgazdasági szektort. Alternatív regionális jövőkép A kutatás során felvázolt diagnózist egy
jövőbeli vízióvá fordítják át a kutatóépítészek, de nem jelölnek meg időhorizontot.
Az összegző térkép statikus állapot helyett egy folyamatot ábrázol, melynek
bizonyos részletei már a jelenben is érzékelhetők, a jövőben pedig mindez
totálissá válhat. A folyamatok puszta ábrázolása mellett él az értelmezés és
forma adás lehetőségével, a szerzők nem kívánnak elszenvedői lenni az
eseményeknek inkább alakítóként lépnek fel és egy jövőbeni térségi identitás
alapjait rakják le. Az ábrázolásban és a gondolkodásban különös jelentősége
van a képlékenységnek, mintegy jelezve a területi változások dinamikusságát. Az
erejük teljében pulzáló metropoliszok a jövő életformáját jelentik az
elnéptelenedő hegyvidékekkel szemben, területük az összekapcsolódó városmagok
fűzéréből és a köztük kialakuló laza, urbánus tájból állnak. Az így létrejövő
településfolyamokban az egykoron autonóm kommunák idővel feladják majd
önállóságukat és egységes régiókba szerveződnek. A metropoliszok jellemzően
Svájc peremvidékén találhatóak és a szomszédos országokba is átfolynak, mint
például a három országot átfogó Basel-Mulhouse-Freiburg háromszög, a Genfi-tó
térsége vagy Zürich. A vízió szerint az országhatárokon átnyúló kapcsolataik
idővel erősebbé is válhatnak az államszövetséget összetartó erőknél és ez
akár az elzárkózó ország szétszakadásához is vezethet. Bár ez ma még nehezen
elképzelhető, a metropolita régiók kiemelkedése minden bizonnyal a főváros,
Bern jelentéktelenné válását is magával hozza. A metropolita régiók legyengített, lokális
formája a városháló, ezek gazdaságilag az előzőeknél lassabban fejlődnek és
kevésbé szorosan kapcsolódnak a globális rendszerekhez. A jelenlegi
folyamatok például előrevetítik, hogy a jövőben Bern a környező kisvárosokkal
egyetlen városkoszorút alkot majd, amit egyébként az S-Bahn már ma is
egységes rendszerként fog össze. A berni gyűrű mellett Közép-Svájc
(Mittelland) és a tóvidékek városai fűződhetnek összefüggő hálózatba. Az
urbánus területek csoportjához tartoznak még azok az alpesi üdülőhelyek is,
melyek állandó lakosainak száma ugyan alacsony, de a főszezonban akár európai
viszonylatban is jelentős városokká duzzadhatnak, elég csak Gstaadra,
Zermattra vagy Davosra gondolnunk. Az utóbbi kedvelt síparadicsom a World
Economic Forum alatt bekapcsolódik a világ vérkeringésébe, hogy aztán a holt
idényben ismét jelentéktelen faluvá zsugorodjon. Az urbánus területek közé ékelődnek azok a
kiegyenlítő zöld területek, amelyek a városiasodás számára
tartalékterületeket biztosítanak. Az összefüggő urbánus folyamban zöld
lyukakként jelennek meg, melyeken belül nincsenek lokális alközpontok, az itt
található települések megőrizhetik önállóságukat és rekreációs területeket
biztosíthatnak a városi lakosság számára. A
maradék, hegyvidéki területek alpesi ugar elnevezése már önmagában is
provokatív, ez az egyetlen térség, amely számára a kutatás nem lát értelmes
perspektívát. Az alpesi ugar Svájc mitikus szívét fedi le, azokat a
területeket, ahonnan az Államszövetség története kiindult. A svájci
identitásképben betöltött helyzete ellenére a gazdasági és a demográfiai
veszteségek rohamosan nőnek és bár a szerzők csak a problémák felvázolására
törekedtek a politikusokra hagyva a döntések meghozatalát, ennél a
területtípusnál egyértelművé tették az álláspontjukat és az állam számára a
területek feladását, azaz a kontrollált visszavonulást javasolják. Schmid
szerint „ezeken a területeken a tradicionális modellje a
készletfelhalmozásnak nem nyit újabb perspektívát.” Példaként a
Calanca-völgyet említi, ahol az 500 fős lakosság életfeltételeinek
biztosítására az Államszövetség (Bund) és a Kanton évi 4 millió frankot költ
infrastruktúrára, 0,9 millió Frankot pedig mezőgazdasági támogatásként
folyósít. Mind az ökológiai, mind az ökonómiai megfontolások alapján a
közép-alpesi településeket fel kéne számolni és vissza kéne adni azokat a
természetnek. Schmid szerint „a területek jövője csak a hulladékkezeléssel
oldható meg, a regionális támogatások klasszikus eszközeivel nem.” Reflexiók a közéletben A provokáció elég!
-
hangsúlyozza Herzog, azaz a javaslatokat nem konkrét ajánlásként vagy
projektként készítik, nem akarják feltétlenül elképzeléseik szerint
megváltoztatni Svájcot, bár a probléma megoldásával már nem lehet sokáig
várni, mert a kiéleződő térségi különbségek komoly politikai robbanótöltetett
hordoznak. Szerintük téziseikkel nem fogalmaznak meg új és meglepő
állításokat, csak az amúgy is kitapintható folyamatokat ábrázolják. Mivel
kezdettől fogva a közvélemény megszólítása volt a Studio Basel projektjének
egyik legfontosabb küldetése, a kiadványt olyan vitaanyagnak szánták,
amellyel nem csak az építész szakmát, hanem az egész közgondolkozást fel
tudják rázni. Megjelenésekor széleskörű sajtónyilvánosságot kapott a kutatás,
és ebben a vezető építészek ismertsége is nagy szerepet játszott. A kiadványból minden
község részére eljuttattak egy-egy példányt, mert épp ezek autonómiája
jelenti a ballaszt Svájc (urbánus) fejlődésében. A berni kormányzat 2001-ben
intézkedés tervezetet fogadott el Agglomerationspolitik
des Bundes[5]
címmel, hogy az urbanizáció problémáit és lehetőségeit koordinálják. Emellett
2003-ban Angelus Eisinger és Michel Schneider az Avenir Suisse[6]
felkérésére elkészítette a Stadtland
Schweiz című kiadványt, amelyben a szerzők –a Studio Basellel szemben-
konkrét megoldási javaslatokkal álltak elő. A Tages Anzeiger
magazinja különszámot szentelt a kutatásnak; szerintük ez „az egyik
legizgalmasabb amit a svájci értelmiség az elmúlt évtizedben létrehozott.” A Wochenzeitung
ironikus felütésében értetlenkedik, miért fognak ismert építészek
kutatómunkába, majd megjegyzi, már csak az a tény is meglepő, hogy egy Jaques
Herzog lavinavédművekkel és közlekedési hálózatokkal kezd el foglalkozni.
Ugyanakkor kritikaként fogalmazzák meg, hogy az ingatlanpiacról és az
adókedvezményekről egy szó sem esik, holott ezek az agglomerációnak és az
ingázó életformának egyik legfontosabb hajtóerői. Élet a periférián A Studio Basel
tanulmányára az építész szakmából Gion A. Caminada válaszolt, aki személyesen
is megszólítva érezhette magát, amikor saját települését, Vrint is
felszámolandó területként jelölték meg. 2005. június 26-án az
észak-olaszországi Meranban kiállítást és konferenciát szervezett az alpesi
területek jövőjéről és ekkor publikálta a Kilenc tézis a periféria
erősítésére című kiáltványát is. Caminada, aki a
Studio Basel alapítóihoz hasonlóan szintén az ETH professzora, téziseiben
megerősítette, hogy hisz a periféria erejében, és az alpesi kultúrtájat az
Alpok legnagyobb gazdasági tőkéjének tartja. „Táj és kultúra fontos részei a
turizmusnak. A kultúra kultiválás, megművelést jelent, befejezni mindazt ami
természetes. De a kultúra másságot is jelent, ezért a globális normák a
természet legnagyobb ellenségei. A kultúrturista egy ellentett világot keres,
hogy megtermékenyítse saját kultúráját.” Épp ezért 1990-ben települési
stratégia egyik fontos alapköveként a vidéki ökoturizmus fejlesztéséért
létrehozták a Pro Val Lumnizia alapítványt.
A szomszédos völgyben fekvő Vals példája ugyanakkor ma már óvatosságra
inti a község vezetőit; a Zumthor fürdője által felvirágoztatott faluban
lakókat egyre inkább zavarja a rengeteg látogató. Nem véletlen hogy a Studio
Basel kutatásában Vals területét már nem ugarként hanem üdülőterületként
jelölték meg. Vrin kicsiny falu a
Lumnezia-völgyben, a demográfiai krízis ezt a területet sem kímélte; míg
1950-ben 441 lakost számlált a település, addig 2000-ben már csak 249-et.
1958-ban lépett hatályba a kantonok közötti költségkiegyenlítés törvénye,
azóta a falu segélyekből tartja fent magát, amit még további pénzekkel
egészítenek ki a félbe maradt Greina-erőmű beruházása miatti kompenzációként.
A környező községeknek ugyanis évente 2,4 mio Frank bevételt jelentett volna,
ha a Nordostschweizerische Kraftwerke nem állította volna le az
építkezést. A falu mai településszerkezetét 1982-ben kezdték kialakítani,
amikor az elaprózódást kezelő területrendezési
terv keretében a korábbi 3500 gazdasági egységet 600-ra csökkentették
és ezeken versenyképes mezőgazdasági üzemeket hoztak létre. Szigorú
szabályokat vezettek be a tájhasználat és az építészet terén, kötelezővé téve
a tervtanácsot. Kijelölték a belterület határait, hogy az épületek egy helyre
koncentrálódjanak és ne szóródjanak szét a tájban az agglomerációhoz
hasonlóan. A vrini modell 1998-ban
vált széles körben ismertté, amikor megkapta a svájci műemlékvédelem[7]
Wakker-díját, majd 2004-ben az Arge Alp Díjat. A falu túlélésért
vívott harcáról nem sokat tudnánk, ha az építési szabályzatok, mezőgazdasági
megfontolások mellett nem valósultak volna meg azok az építmények, amik a
stratégiai elképzeléseket reprezentálták. Caminadanak nagy szerepe volt
abban, hogy a jellegzetes graubündeni gerendaépítést képes volt újra gondolni
és az új szerkezeti kihívásoknak megfelelően alkalmazni. Az olyan közismert
épületei mellett, mint amilyenek a vrini családi házai, a halottas ház, a
telefonfülke vagy a tornacsarnok, ezúttal a mezőgazdasági épületei érdemelnek
nagyobb figyelmet. A falu peremén álló istállók részére előregyártható
modulelemet fejlesztett ki, amellyel gazdaságosabbá tudta tenni az építést. A
melléjük telepített vágóhíd az építészeti értékein túl a közösségi, termelő
szövetkezeti működés jó példája. A közösen fenntartott létesítményben a
helyieknek lehetőségük van az állataik húsát feldolgozni és ezt követően a
termékek közvetlen értékesítését megszervezni. A falutól távolabb eső üzemek
számára előre gyártható elemekből kifejlesztett egy olyan építési rendszert,
amivel a szállítást és a helyszíni munkát is gazdaságosabbá tehette. Caminada azonban nem
akar a világtól elvonult építész szerepében tetszelegni. Bár a hegyek közé
zárt Vrinben lakik, egyetemi professzorként a zürichi ETH-n tanít és mára már
több épülete is megvalósult a szülőfalujától távolabb eső városias
területeken. Ezek közül egyik legismertebb munkája, a disentis-i
leánykollégium egy barokk kolostor mellett áll, az urbánus környezetben
egyértelmű volt számára, hogy a már-már védjegyévé vált faszerkezetek helyett
betont és vakolatot alkalmazzon, akárcsak a Vals főterén álló hotel
épületénél, de több országos és nemzetközi pályázaton is sikerrel vett részt. Pozíciók és víziók Ahhoz, hogy megértsük Caminada álláspontját,
érdemes felidéznünk Popper bevezetőben idézett szavait a hegyvidéki népek
szabadságvágyáról. Svájc hosszú évszázadokon át Európa koldusának számított,
a látványos gazdasági fellendülés csak az elmúlt száz év története. A nehéz
hegyvidéki tájon gazdálkodó települések egyfajta válságkultúrát alakítottak
ki, ahol a legfontosabb érték a természeti és katonai fenyegetéssel szembeni
állandó készenlét, amellyel megőrizhető a közösség és általa az egyén
szabadsága. Caminada a 2011-es Architekturdialoge kötetben kifejti, hogy a
szabadság számára annyit tesz, mint tartozni valahová; egy közösséghez, egy
helyhez. Téziseiben a hagyományos vidéki kultúrát nem öncélú, nosztalgikus
szempontból veszi védelmébe, hanem az ország egészéhez viszonyítva kívánja
igazolni a periféria létjogosultságát. Caminada-nál a táj megművelése és a
vidéki építő kultúra folytonossága az önellátás képességének fenntartása. Ha
valóban eltűnik a vidéki kultúra, azzal mindaz a tudás és ismeret is elvész
ami a tájat megművelő ember sajátja és amelyet csak a gyakorlat által lehet
megőrizni. Az elidegenedést okozó mezőgazdasági technológiák, a táj
esztétizálása, azaz a természetvédelmi és műemléki területek csak tetszhalott
állapotában őrzik meg a kultúrtájat. Caminada számára a hegyvidéki termelés
megőrzésének igénye ugyanúgy az önrendelkezés része mint a Svájcban mai napig
fenntartott bunkerek, az előírt mennyiségű élelmiszerek háztartásonkénti
felhalmozása vagy az önkéntesek állandó katonai készenléte. Bár ma az ország
dinamikusan fejlődik, hosszú távon nem zárható ki egy olyan krízis helyzet,
ahol ismét kiemelt fontosságú lesz az önrendelkezés személyes és közösségi
képessége. Épp
ezért a perifériának az a feladata, hogy impulzusokat küldjön az urbánus
területek felé, mellyel az önrendelkezés, az önellátás képességére
figyelmeztetik a városi civilizációt. Az autonóm gondolkodás lényegét ezek a
területek őrizhetik meg legtisztábban, és ezzel az átalakuló, urbánus
területeket is inspirálhatják, hogy autonóm létformát alakítsanak ki. Ez az
elképzelés ugyanakkor egyáltalán nem tűnik egyoldalúnak, ha a Studio Basel
legújabb, Metabolism-Food nevű kutatási projektjét megismerjük, amelyben az
urbánus területek (városhálók, metropolita régiók) önellátó képességére
helyezik a hangsúlyt a városok kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében. HOLLANDIA „Minden
társadalom társadalmi szervezeteken alapul. Az emberi közösségnek boldogulása
érdekében együttélési formákat kell létrehoznia, meg kell osztania
funkciókat, meg kell határoznia a hatalmi alárendeltség összefüggéseit,
röviden: meg kell szerveznie magát. A szervezettség hatalmat jelent, s a
hatalom önmagában, teljes értékű cél nélkül rossz. Csak akkor lehet üdvös, ha
személyes, erkölcsi felelősségérzeten alapul.”[8] A társadalom önszerveződése és a táj birtokba
vétele szorosan összefügg a holland kultúrában. Az ország jelentős része
tengerszint alatt fekszik, így a szárazföld nem adottság, hanem fáradtságos
munka eredménye. A belvizes területeken a polderek létrehozása és megművelése
nagyfokú szervezettséget kíván meg, ennek következtében a holland társadalom
nem csak önmaga, hanem a birtokba vett természet felett is hatalommal rendelkezik,
a táj kultiválása azonban inkább jelent szimbiózist, mint sem a természet
erőinek nyers leigázását. A polder-modell tehát egy olyan konszenzusra
törekvő társadalmi modell, ami közvetlenül kifejezésre jut a kultivált táj
látványában, ahol az egyéni tulajdonban lévő megművelt birtoktest
reprezentálja az individuális szabadságot, a polder infrastruktúrájának
összefogott, koncepcionális megszervezettsége pedig azt a felülről lefelé
építkező önszerveződő társadalmi berendezkedést, amely a rendszer egészét szem
előtt tartva közelít a rész felé és különböző léptékű keretekkel jelöli ki a
hétköznapi élet territóriumait. Helykijelölés:
az ijburgi fejlesztés előzményei Táj, város és társadalom megszervezésének
különös példája az amszterdami Ijburg fejlesztési terület, ahol mesterséges
szigetek létrehozásával alakítottak ki nagyléptékű lakóterületeket. A projekt
közvetlen előzményének a Zeeburg városrészben található egykori keleti kikötő
megújítása tekinthető, amely beleillik a napjainkban világszerte zajló vízparti
rehabilitációk sorába, Európában elég csak a hamburgi HafenCity-re, vagy
Koppenhága kikötő negyedére gondolnunk,[9] bár
az Ij folyó torkolatánál pontosabb kifejezés, ha barna helyett kékmezős
beruházásként tekintünk a projektre. A terület átalakulási
folyamata 1876-ban kezdődött, amikor Ijmuiden és Amszterdam közt elkészült az
új csatorna, és bár a területet egészen a 70-es évek közepéig használták, a
kikötő fokozatosan nyugatra települt. Az Ijmeer biztonságos tengeröbölként
évszázadokon át nagyban hozzájárult Amszterdam tengeri kereskedelmének
virágzásához, a mesterséges csatorna azonban gyorsabb kijutást biztosított a
nyílt vízre. A hajóforgalom áttelepülésével összhangban az Ijmeer öblét
kettős gátrendszerrel zárták el, ami lehetővé tette a mesterséges szigetekben
való gondolkodást. Először 1964-ben merült fel a város kelti irányú bővítése
egy 350 ezres városrésszel és mivel a város körül csak szűk területen
lehetett terjeszkedni, az Ij-tóban jelölték ki az új, közlekedési tengelyre
felfűzött szigetcsoportot. A Van den Broek és Bakema által jegyzett
Pamplusplan a keleti kikötőtől az akkor épülő Almere városáig mesterséges
szigetek sorolásával hozta volna létre az új szárazföldet, a 60-as évek végén
azonban a városfejlesztés más irányba terelődött és a Pamplusplan helyett
Bijlmeer és Almere szatelitvárosait építették meg. A 70-es, 80-as években
felgyorsult a lakosság kiáramlása az Amszterdam körüli településekbe, a
népesség rövid időn belül 850 000-ről 640 000-re csökkent és városvezetés
ismét napirendre vette a keleti kikötő területének megújítását. A Borneo-Sporenburg
illetve a Java-KNSM szigetek beépítése kapcsán korábba már kiderült, hogy a
rendelkezésre álló építési terület nem elég nagy a fejlődéshez és új
mesterséges szigetek létrehozására van szükség. Emiatt a 80-as évek végén
újra felmerült egy mesterséges szigetvilág létrehozása; a Nieuw-Oost terv 50
000 főnek kívánt lakást biztosítani. A 90-es években a központi VINEX program
keretében dolgozták tovább a tervet, mint a koncentrált új lakásfejlesztés
legnagyobb volumenű beruházása. Sőt az elképzelések szerint Ijburg-nek
többnek kellett lennie egy átlagos VINEX-beépítésnél, a léptéke miatt egy új
városnegyedet irányzott elő, ahol lakások mellett üzletek, irodaházak,
iskolák és rekreációs lehetőségek állnak az ideköltözők rendelkezésére. Végül 1996-ban
született meg a döntés a tíz új homoksziget megtervezéséről, a
városépítészeti koncepciót a Palmboom & Van den Bout páros jegyezte. A
beruházás szükségességéről és a lehetséges következményekről széleskörű
társadalmi vita bontakozott ki. A környezetvédők tiltakozása miatt 1997
tavaszán népszavazást rendeztek, amely során ugyan elutasították a
beruházást, de az alacsony részvétel miatt érvénytelennek minősült az
eredmény és elkezdődhetett az építkezés. A
történeti mintáktól a képlékeny tájformáig Ijburg beépítési koncepciójának előzményei a
területtől nem messze, Amszterdam vízparti fejlesztései közt keresendők. Az Y-plein beépítése és a Keleti kikötők
rehabilitációja elméleti és gyakorlati síkon egyaránt előkészítette a
kékmezős fejlesztést, ugyanis ezeken a területeken szembesült a városépítész
szakma először azokkal a kihívásokkal, amelyek a kontinuitás és identitás
hiányából fakadnak. A jelleg nélküli,
korábban ipari vagy ártéri területek rehabilitációja új beépítési kísérletek
színhelyévé vált, ahol a morfológiai szemlélet helyett a tájépítés oldotta
fel a hely és program ellentmondásait.
A holland
városépítészetben az 1980-as évek közepén játszódott le az a szemléletbeli
változás, amely során a korábbi, várostörténeti, tipológia orientált
tervezési módszertan helyett a táj kapcsolatteremtő szerepében kezdték
megtalálni a nagyvárosi identitás problémájának megoldását.[10]
Nem véletlen, hogy épp a holland városépítészet jutott először arra a
felismerésre, hogy a táj lehet az a nézőpont, amely képes az egyre inkább
összeolvadó természeti és mesterséges környezet kihívásaira választ adni. A
holland mélyföld természetföldrajzi adottságai megkívánták a mező- és
vízgazdálkodás magas fokú megszervezettségét, a tájat átszövő fejlett
infrastruktúrahálózatot, és a rendelkezésre álló terület sűrű
beépítését. Ebből adódóan már
viszonylag korán a táj nem egymástól élesen elválasztható felületekből, hanem
az urbanizáció különböző fokait mutató, folytonos rétegekből állt. A holland
tájépítészek által artificial landscape-nek nevezett, kultivált, mesterséges
táj elsősorban a természet és épített környezet kölcsönhatásából alakult ki
és az ország identitásába mélyen beágyazódott.[11] A város, mint a
hagyományos minták dekonstruálásából kialakuló urbánus táj, először Koolhaas
1981-es Y-Plein kísérleténél jelent meg, amikor Ij-folyó északi partján, az
egykori árvízvédelmi területre szociális bérlakásokat és kapcsolódó
közintézményeket helyezett el szokatlan beépítési formában. A korábban üres
területet analitikus szemlélettel, a tájat alkotó egyenrangú elemek, tömegek,
terek, mozgáspályák kölcsönhatásával rendezte be. Bár Koolhaas korát
megelőzte, az elméleti és módszertani áttörés az ijburgi beépítést is jegyző
Fritz Palmboomhoz köthető, aki 1987-es írásában az identitását kereső, jelleg
nélküli ipari nagyváros Rotterdamot folyamatosan változó urbanizált tájként
írta le.[12]
Ebben a megközelítésben a táj alaprétege mindenhol ugyanaz, amire az
urbanizációnak különböző fázisait mutató újabb és újabb rétegek épülnek, a
központ felé egyre növekvő sűrűségben. Ez az analitikus, funkcionális rétegek
logikus szervezéséből építkező szemlélet jelenik meg Palmboomnak az
amszterdami mesterséges szigetekre kidolgozott koncepciójában is.[13] Az egyre totálisabbá
váló topografikus látvány jellemzi az egykori amszterdami Keleti kikötők
Borneo-Sporenburg szigetének beépítését, amit Adriaan Geuze vezetésével a
West8 iroda tervezett meg 1996-ban. Az Ijburggel közel egy időben induló
rehabilitáció programját jellemző szélsőséges léptékváltásokat és a
vonatkoztatási rendszerek kontrasztját az épületegyüttesek tájformaként
történő értelmezésével oldotta fel. A sűrű, alacsony intenzív beépítést három
szobrászi szupertömb tagolja, amelyek intenzív jelenlétükkel nagyban
meghatározzák a terület identitását. Ugyanakkor a tájelemek alkotta látványos
mintázat leginkább felülnézetből vagy a tervezési modellen értelmezhető, a
gyalogos nézőpontjából már kevésbé. Bár Koolhaas szerint a táj lett a
kiüresedett történeti mintázatok helyett az a médium, amivel „mindenki
közvetlenül kapcsolatba kerülhet”,[14] és
ami képlékenységével képes az ellentmondások feloldására és a városi
folyamatok lekövetésére, az egyre absztraktabb, a hétköznapi nézőpontoktól
távolodó értelmezések, valamint a felszínes, spekulatív építészeti formálás a
látványorientált megközelítés inflálódását is maga után vonta. A tervezéselméleti változás tehát eltérő,
építészeti, városépítészeti, tájépítészeti léptékekben, de egymással szoros
összefüggésben játszódott le. A probléma a történeti fejlődés során
kialakult, beállt mintázatok válságától indul, majd előbb ezek
dekonstruálásával, később a formák képlékennyé válásával jut el a topográfia
illetve a táj felszabadító fogalmaihoz. A táj egyszerre jelenti az értelmezés
elméleti nézőpontját, illetve gyakorlatban a tapasztalati külső látvány
fontosságát. A lépték, a nézőpont
és a látvány egyaránt a tájtervezési módszer érvényességének határait
feszegette a Boreno-Sporenburg beépítése és mivel az ijburgi fejlesztés a
korábbi két vízparti rehabilitációhoz képest sokszorta nagyobb léptékű és
összetettebb feladatnak bizonyult, ezért a terület megszervezésére és
beépítésére már nem volt elegendő a látvány külső megközelítése. Az
összetett, több lépésben, különböző szakágakat integráló feladat egy olyan
tervezési módszert igényelt, amely képes a látott kép mögötti struktúra
újbóli felépítésére és erre a polderek tektonikus rétegzettsége adott
választ. A „re-konstruált” polder-modell A polder-modell újra
felfedezésével a holland várostörténeti fejlődés geneziséhez tért vissza a
tervező szakma. A bevezetőben már
tárgyaltak szerint ezeket a gátakkal körülvett területeket a holland mélyföld
belvizeinek kiszárítására és a tómeder megművelésére alakították ki, formájuk
a természetes morfológia és az egyenlőségre törekvő geometrikus háló
kölcsönhatásából jön létre. A polder-táj időtlen szépsége elsősorban az
emberi használat monumentalitásából fakad, amellyel átlényegíti a fizikai
konstrukciót. Ugyanakkor a látvány kifejező erejében fontos szerepe van a
mesterséges formák lényegi funkcionalitásának, azaz a megművelt táj csak a
legszükségesebb elemeket tartalmazza, tisztán alárendelve a rendszer
egészének. Az elmúlt években
tájépítészek részéről ismét a figyelem középpontjába került a polder-modell
és kísérletet tettek egy olyan tervezési eszköztár kidolgozására, ami képes
közvetíteni az építészeti program és a tájforma közt, annak ellenére, hogy
napjainkra drámaian megváltozott a táj identitása és az egykori agrártájak
helyén ma már urbánus és rurális elemek kollázsát találjuk.[15] A
polder-modell leginkább annak köszönheti reneszánszát, hogy transzparens
rendszere és tektonikus felépítettsége révén kidolgozható egy olyan folyamat
elvű tervezési módszertan, mely felülről lefele építkezve a terület egésze
felől próbálja meg a definiálni a beépítés részleteit. Első lépésben az
alapréteg, az altalaj létrehozása a feladat. A természeti adottságok, azaz a
szél, víz és az geológia minden egyes poldernél más és más, ezek alakítják ki
a terület határait, méreteit és külső formáját. Második lépés az előzőekben
kialakult kontúr és az agrártechnikai séma ütköztetése, aminek eredménye a
tájat racionalizáló ortogonális háló. Ennek legkisebb egysége a szabvány
parcella, ezek sorolásával alakul ki a parcellaszalag, két hosszanti oldalán
utakkal összefogva. A szabályosan ismétlődő egységek a polder modulok, ezek
adják a derékszögű, egységes polder-táblát. A gát és a polder-tábla
téglalapja közt fennmaradó szabálytalan rojt területeket szükség esetén
bevonhatják a megművelt parcellák sorába. Harmadik lépés az épületek
telepítése és a beépítési formák meghatározása a kétdimenziós raszter
alapján. A polder hagyományos, jellegzetes beépítési formái a stolpok, a
tanyák, az útmenti épületszalagok, a falvak és a víz szivattyúzására használt
malmok. A negyedik lépésben a látvány felől közelítve a mesterséges elemek
megformálása és az építészeti kialakítás a cél, amely során kulturális
jelentéssel ruházzuk fel a látványt. A fent vázolt
polder-modell a holland tájépítés első szakaszát mutatja be, ugyanakkor
időközben a területek egy része átalakult és ma már a városhálózatok
részeként lakóterületeket vagy más urbánus funkciókat alakítottak ki rajtuk,
de alapvető feladatukat, a mélyföldek szárazon tartását még ma is az eredeti
csatornarendszerrel látják el. Az urbánus táj tehát egy második szakasza a
fejlődésnek, amely új mintába szervezi a poldereket. Az infrastruktúra, a
városi funkciók és a közlekedési hálózatok már szabadabban alakíthatóak,
miközben az urbánus beépítési formák többnyire felveszik a terület eredeti
felosztását. Amszterdam,
a polder város A holland városok formája, beépítése szoros
következménye a delta polder rendszerének és épp Amszterdam fejlődése az
egyik legkoherensebb példa erre. De nem csak a kompakt várostest beépítése
vezethető vissza a polderekre, hanem az egyre kiterjedtebb agglomeráció révén
a környék egykori agrártájai is ma már az urbánus háló alapját képezik. A
polderek városi beépítésre gyakorolt hatását Amszterdam időbeli növekedésén
keresztül figyelhető meg. A gáton belüli belváros, a „dam city” a
városfejlődés gyújtópontja, ezt veszi körül a 19. századi csatorna rendszer,
amelyek mentén kialakult „amszterdami keretes beépítés.” Mivel a terület
korábban tőzeg-polder volt, a parcellák hosszú keskeny alakjából következik a
sajátos beépítési forma. Az 1930 utáni expanzió során a környék poldereit
kertvárosként építették be, ezek közé tartozott Watergraafsmeer is, ahol az
agrártáj fontosabb elemeit, mint a csatorna- és úthálózatot átvették, a
parcellázást pedig kertváros telekosztásának alapjává tették. A polder-séma
tehát urbánus tartalommal gazdagodott, a városias használati zónák az eredeti
agrárhálózatot követik, miközben radikálisabb beavatkozást jelent az
infrastruktúra fejlesztése, hisz az út- és vasúthálózatok vagy a távvezetékek
már kötetlenebbül szelik át a terület raszterét. A polder-séma tehát újabb
tartalmakat is befogadhat, miközben az átalakuló, urbanizálódó rétegei
folyamatosan torzítják egymást. Ijburg:
rétegek A holland tájépítészet átalakulásának
tükrében érdemes tehát megvizsgálni az ijburgi beépítés koncepcióját, mely
léptékéből és funkcionális összetettségéből adódóan szükségszerűen vette át a
polderek rétegződő rendszerét. Sőt, az ijburgi modellben a poldereken túl az
amszterdami fejlődés esszenciális tapasztalata is megjelenik a földparcellák
városias beépítési formájában. Mindez azonban nem a történeti minták
panelszerű átemeléséből adódik, hanem abból a racionalitásból, amivel egy jól
szervezett társadalom egy előzmények nélküli területet logikus rendben
berendez. 2000 februárjában mutatta be Felix Claus, Frits van Dongen, Ton
Schaap Ijburg beépítési tervét az amszterdami városi tanács számára. A
prezentáció a fenntartható városért tartott védőbeszéd volt, valamiféle
„manifesztum a hétköznapiért”.[16] A
városépítészet gyakorlat az utóbbi időbe egyre inkább az „különlegességet” és
az „eredetiséget” hangsúlyozta, ami túlságosan formalista terveket
eredményezett, ahelyett hogy a szociális tartósságra és kényelem
megkönnyítésére koncentrált volna. Altalaj: A mesterséges szigetvilág szeszélyes
kontúrját elsősorban vízrajzi szempontok és az uralkodó szélirány határozta
meg. A víz mozgása, eróziós hatása miatt szabad utat hagytak az áramlatoknak,
a nyílt víz felől pedig a második ütemben elkészülő szigetcsoport gátjai
védik majd a területet. A tervezők figyelembe vették a tófenék topográfiai
adottságait, hogy a homokszigetek létrehozását a lehető leggazdaságosabban
oldják meg, a feltöltéshez szükséges anyagot a kikötők kotrásából
biztosították. Emellett a végtelen tó látványára is odafigyeltek, a szigetek
felosztását a táj fontosabb vizuális tengelyei alakítják tovább. Infrastruktúra és program: A fejlesztés
kidolgozásánál a központi VINEX-program korábbi példáihoz képest komplexebb
és tágabb hatókörű regionális koncepciót dolgoztak ki. A telepítésnél fontos
szempont volt az új városrész intenzív bekötése Amszterdam életébe, a
szigeteket a Piet-Hein alagút és az Enneüs Heerma híd köti össze a
belvárossal. A közutak terhelésének csökkentésére jó tömegközlekedési és
kerékpáros hálózatot alakítottak ki. A főpályaudvarral az összeköttetést a
2005-ben átadott Ij Tram gyorsvillamos biztosítja, míg a 2006 nyarán
elkészült látványos kerékpáros és gyalogos híd, a Nesciobrug
Oost/Watergraafsmeert köti össze Ijburg-gel. A hosszú távú
fenntarthatóság elérése érdekében kevert funkciók telepítésével 18000 lakás
mellett 12000 új munkahelyet is létrehoztak. A szegregáció megelőzését a
lakásösszetétellel próbálták megoldani, a 45 000 lakosú új városrészben
különböző lakásminőségeket irányoztak elő, így egyaránt megtalálhatók itt
vízparti villák, átriumos sorházak, valamint 4-8 szintes többlakású épületek.
Továbbá igyekeztek a különböző társadalmi helyzetű lakókat egymás szomszédságába
költöztetni, a támogatott bérlakások aránya pedig 30%. Beépítés: A polder-modellhez hasonlóan a program és az
infrastruktura kidolgozását követően ortogonális rasztert fektettek a le
Haveneiland területére, ezzel racionalizálva a szigetvilág szabálytalan
formáját. A háló kijelölte az utak és a tömbök helyzetét, amiket a két
hosszirányú szélesebb vízfelület és a kisebb csatornák rendszere módosít,
valamint Centrumeiland irányába széles zöldsáv kíséretében a főút és az Ij
Tram vonala átlósan átmetsz. A belső közlekedésben fontos szerep jut a
hidaknak, amelyek a történelmi városközpontot idézik vissza. A hálóban a
különböző terek, parkok és zöldfelületek tömbök kihagyásával jönnek létre és
ebbe a rendszerbe illeszkedik Haveneiland négyszögletű kikötője is. A
fennmaradó blokkokat beépítették, a kisebb, nem teljes értékű területeken
tömör épülettömböket helyeztek el. A morfológiai alapsémát az egykori
tőzeg-polderekre épített amszterdami keretes tömbök szerkesztése jellemzi,
ugyanakkor ezeket egyéni módon variálták, sokszor felszabdalták. A nagyobb
alapterület érdekében a beépítést tekeredő vonalvezetéssel, fogazással vagy
belső pontszerű bővítésekkel növelték, de előfordul a blokkok egy-egy nagyobb
felületének tömör beépítése is. A négy, hat szintes,
többlakásos tömbök nagyvárosias sűrűséget eredményeznek, az intenzitás a
vízpartoktól a főútvonal felé növekszik. A beépítést a neutrális, szabályos
utcai térfalak és az individuális variációk közti egyensúlykeresés jellemzi.
A teljes városrész összehangolt megjelenéséért Kees Rinboutt koordinátor
felelt, míg az egyes tömböket más és más építészcsoport tervezhette meg,
ezzel is segítve az egyéni, szabad formálást az összehangolt rendszeren
belül.[17] Identitás Látványos formai koncepció helyett a beépítés
transzparens olvashatóságából vezethetjük le a terület identitását. A holland
városépítészetben az elmúlt évtizedekben felgyűlt tapasztalatok alapján
építették fel azt a racionális fejlesztési koncepciót, ami a társadalmi
összetételtől a közlekedési hálózatok megszervezettségéig a projekt minden
rétegében tetten érhető. Az urbánus tájforma egészétől a rész felé
hierarchikusan építkező koncepció csak keretek felállítását vállalta, a
formai elemek megkötését mellőzte, ezzel teret hagyva az egyes épületek
individuális, kreatív megtervezésére. Talán nem véletlen, hogy nem a forma
meghatározottsága hanem a rendszer felől közelíthető csak meg a terület
identitása; szabadság és territórium szorosan összefügg a holland kultúrában. (Az
esettanulmányok összefoglalása) Az átalakuló,
folyamatosan változó látvány, az emberiség egyre erősebb tájalakító szerepe
táj és építészet kapcsolatának új megközelítéseit igényli. A sokáig
természeti vagy vernakuláris tájként kezelt területek az emberi tevékenységek
térhódításával egyre látványosabb átalakuláson mennek keresztül, és ez a
változás mára visszafordíthatatlanná is vált. Az urbanizált táj fogalma azon
új minőségi dimenziókra irányítja a figyelmet, melyek megpróbálják a
képlékennyé váló territóriumok, az elmosódó határok és az összekeverdő
területi identitások változásait lekövetni. Wettstein
Domonkos megjelent: Valóság
2013/7 IRODALOM Angélil,
Marc; Himmelreich, Jørg: Architekturdialogue Positionen Konzepte
Visionen. Niggli Verlag, Zürich, 2011. Bideau,
André: Die Geburt der Maus, in: WOZ - Die Wochenzeitung, 2005.11.05., http://www.woz.ch/artikel/inhalt/2005/nr48/Kultur/12557.html Caminada,
Gion A.: Stiva da morts. Vom Nutzen der Architektur. (2. Aufgabe, gta
Verlag, ETH Zürich, 2005. Caminada,
Gion A.: Kilenc tézis a periféria erősítésére. (ford.: Herczeg Tamás
DLA) In:
http://server.filozofia.bme.hu/~kerekgyarto/szakmernoki Diener,
Roger, Herzog, Jacques, Mieli Marcel, de Mueron, Pierre, Schmid, Christian: Switzerland
– An Urban Portrait, ETH Studio Basel, Contemporary City Studio,
Birkhäuser Verlag, Basel, 2006. „Einladungs
karte: Angélil, Marc; Himmelreich, Jørg: Architekturdialogue
Positionen Konzepte Visionen.” (Niggli Verlag, Zürich, 2011.), in:
Architekturforum Zürich. 2011.11.04. http://www.af-z.ch/node/572 Heller,
Andreas: Es gibt noch Platz, in: NZZ Folio, 2012/1, http://www.nzzfolio.ch/www/21b625ad-36bc-48ea-b615-1c30cd0b472d/showarticle/44cc20ae-bc3d-4184-a2aa-90423388d81f.aspx Hildebrand,
Sonja: Urbane Schweiz. Urbanistische Konzepte für die Schweiz von
1930 bis heute, in: H-Soz-u-Kult, 13.09.2006, http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/forum/id=790&type=diskussionen Hubertus,
Adam: Mythos, Brachen, Branding. Schweizer Bergdörfer zwischen Abwanderung
und Erneuerung, in: Deutsche Bauzeitung, 2007/5 http://www.nextroom.at/article.php?id=26750 Hollenstein,
Roman: Alpiner Urbanismus. In Meran werden Gion A. Caminadas
architektonische Visionen für Vrin diskutiert, in: NZZ Online,
2005.06.03., http://www.nzz.ch/2005/06/03/ad/articleCUL2H.html Hönig,
Roderick: Stadtebauliche Analyse. Ein neuartiges Lehrexperiment der ETH
Zürich in Basel, in: NZZ Online 1999.11.05., http://www.nextroom.at/article.php?id=4938 Kis
Dániel: Svájc – urbánus? in: http://epiteszforum.hu/node/1573 Kriesi,
Hanspeter: Közvetlen demokrácia. Svájc esete. In: Enyedi Zsolt
(szerk.): A népakarat dilemmái. Népszavazások Magyarországon és a
nagyvilágban. Budapest: DKMKA – Századvég, 2009. pp. 87–106. Popper,
Karl R: Szabadság és demokrácia. (ford: Báthori Csaba) in: Nagyvilág
XLIII. 9–10, 1998, http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/0910/11popp.htm
(eredetileg: Die Philoshophie und die Wissenschaften. Simon Moser zum 65.
Geburstag. Meisenheim am Glan (Anton Hain) 1967.) Rüegg,
Peter: Schweiz in neuem Licht sehen, in: ETH Life, 2005.11.08, http://archiv.ethlife.ethz.ch/articles/tages/staedtebauportraet.html Rüegg,
Peter: Metropolregionen sind Realität. Neues Buch zur
Raumentwicklung, in: ETH
Life, 2006.03.30, http://archiv.ethlife.ethz.ch/articles/sciencelife/metropolregionen.html Sclorhaufer,
Bettina (ed.): Cul zuffel e l’ aura dado. Gion A. Caminada. Quart
VErlag, Luzern, 2008. Schäfer,
Robert: Landscape Urbanism. Topos 71, 2010 Spier,
Steven; Tschanz, Martin: Swiss Made. New Architecture from Switzerland.
Thames and Hudson, London, 2008. * * * Benkő
Melinda; Fonyódi Mariann: Glocal city.
Kortárs európai városépítészet. Terc, Budapest, 2010. Bobbink,
Inge; Loen, Suzanne: Water in Zicht.
Een verkenning naar mogelijke landschapsarchitectonische. Uitgeverij SUN,
Amsterdam, 2012. Buurman,
Marlies – Kloos, Marten (szerk.): Impact.
Amsterdamse stedebouw na 1986. Urban Planning in Amsterdam after 1986.
Arcam, Architetcture and Natura Press, Amsterdam, 2005. De
Groot, Frank: Ijburg. Amsterdam
Development Corporation, Amsterdam, 2004. Gera
Judit: A holland kultúra sokféle arca.
in: Élet és Irodalom, Vol. 53, No. 44., 2004. Huizinga,
Johan: Hollandia szellemi ismérve.
in: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi Kiadó, Budapest, 1999. p. 92-127. Ibelings,
Hans (szerk.): The Artificial Landscape
– Contemporary architecture, urbanism, and landscape architecture in the
Netherlands . In: Hans Ibelings (ed.), Netherlands Architecture Institute
(NAi) Publishers, Rotterdam, 2000. Lootsma,
Bart: Superdutch. New Architecture in
the Netherlands. Thames and Hudson, London, 2000. Móser
Balázs: A víziótól a megvalósulásig.
Vízparti fejlesztések Amszterdamban. in: Építészfórum, 2008.08.26. http://epiteszforum.hu/node/10358.
megtekintve: 2012.05.31. Palmboom,
Fritz: Rotterdam, verstedelijkt landschap.
010 Uitgeverij, Rotterdam, 1987. Reh,
Wouter, Steenbergen, Clemens; Aten, Diederik: Sea of Land. The polder as en experimental atlas of Dutch landscape
architecture. Stichting Uitgeverij Noord-Holland, 2007. Szántó
Katalin: A táj megdicsőülése – transzparencia
a holland városépítészetben. in: Kerékgyártó Béla (szerk.): Hely és
jelentés. Tanulmányok az építészetről és a városról. Terc, Budapest, 2002. Ten
Cate, Gerda; Camp, D’Laine: Nieuwe open
ruimte in het woonensemble / New Open Space in Housing Ensembles. NAi
Uitgevers / Netherlands Architecture Institute (NAi) Publishers, Rotterdam,
2009. Van
Den Bout, Jaap; Palmboot, Frits:
Ijburg. Ontwerp voor een nieuwe stedelijke uitbreiding van Amsterdam.
Palmbout – Urban landscapes, Amsterdam, 2002. De
Korte, Yvonne; Maes, Lieselore: Ijburg
2010 Architecturkaart / Architectural map. Amsterdam, 2010. |
|
|||||
|
© Wettstein Domonkos 2015 |
ajánlott: arial, felbontás
1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer |
web: www.wettstein.hu |
||||
