ÉPÍTÉSZET

IDENTITÁS

BALATON 

 

 

 

 

 

 

 

 

AKTUÁLIS     KALAUZ     TÉMÁK     KUTATÁS

 

 

AKTUÁLIS PUBLIKÁCIÓK                                 MODERN ÉPÍTÉSZETI KALAUZ                             KUTATÁSI PROJEKT

 

 

A képen térkép látható

Automatikusan generált leírás

 

„Miért járnak egyes építészek henyélni a Balaton-partra?  - hangzott el a tervezővállalat illetékesei felől gyakorta a kérdés, miközben Farkas Tibor és munkatársai lázasan dolgoztak az első balatoni regionális tervvázlat elkészítésén, mely nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli, egyedülálló feladatnak számított és 1965-ben az UIA világkongresszusán Abercrombie-díjjal ismerte el a nyugati világ.

 

Hogy henyélés volt-e a balatoni főmérnökség, arról érdemes Polónyi Károlynak, a Team 10 nemzetközi építészcsoport tagjának a visszaemlékezéseit felidézni: „A „déli part alkirálya”-ként kezdetben elég sportosan éltem. A hét hat napján kora tavasztól novemberig a földvári vitorlásklub mólójánál horgonyzó csillag-hajómon, gumimatracon sátor alatt aludtam. Ha esett az eső vagy nagyon hideg volt a gumimatracot bevittem az öltözőbe. Rajztáblámat az egykori Fürdőigazgatóság tanácstermében állíthattam fel, amit akkor a községi tanács használt. Ha éppen üléseztek, a falhoz kellett támasztanom.”

 

 

KÖNYV

 

BALATONI ÉPÍTÉSZET – STRATÉGIAKERESÉS A HUSZADIK SZÁZADBAN  

 

Wettstein Domonkos, BME Urbanisztika Tanszék / Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.

Könyvterv és grafika: Mészáros Nóra

ISBN 978-615-5858-28-4

 

A könyv megvehető a FUGA Budapesti Építészeti Központban >

 

Valamint a Libri, a Líra és a Bookline hálózatában

 

facebook.com/balatoniepiteszet

 

instagram.com/balatoniepiteszet

 

 

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

 

REGIONÁLIS STRATÉGIAALKOTÁS A BALATON-PART REKREÁCIÓS CÉLÚ ÉPÍTÉSZETÉBEN (1929-1979)

 

Wettstein Domonkos, BME Építészmérnöki Kar, Urbanisztika Tanszék, 2019.

 

A doktori disszertáció itt érhető el: https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623

 

 

 

PUBLIKÁCIÓK

 

Magyar Tudományos Művek Tára (mtmt): teljes publikációs lista >

 

 

09.jpg

Tihany-rév (fotó: Fortepan / UVATRERV archívum)

 

 

REGIONÁLIS STRATÉGIAKERESÉS A HARMINCAS ÉS A HATVANAS ÉVEK ÉPÍTÉSZETÉBEN

 

Nyomtatásban megjelent: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-új Magyar Építőművészet melléklete 13:(72) 2013, 23-28.

 

 

A Balaton-part építéstörténetében visszatérő motívum a körülmények szorításában megoldást kereső építész elkötelezett és pragmatikus magatartása, mely a vízparti épületek kísérletező formáit is rendre áthatotta. Érdemes lehet áttekinteni kik és hogyan gondolkoztak a Balaton-part építészeti feladatairól, milyen regionális stratégiákat dolgoztak ki és hogyan alakult a szakma szerepfelfogása a társadalmi kihívások függvényében?

 

A fürdőtelepek problémái a két háború között

 

A harmincas évek elején tetőző gazdasági válság után új lendületet vett a nyaralótelepek fejlődése. A megerősödött tisztviselő réteg a szabadság eltöltése és családja állandó jellegű nyaraltatása érdekében a fürdőtelepek friss parcellázásain nyaralóépületet vásárolt, kihasználva a rendkívül alacsony telekárakat. Így alakult ki Siófok-Tisztviselőtelep, Újlak, Széplak, Szabadi-Sóstó, Balatonszemes, Szárszó, Lelle, Boglár, Bélatelep és Balatonfenyves a déli parton, míg az északi oldalon főleg Almádiban, Szepezden és Zánkán építkeztek, a főváros tisztviselő gárdája Kenesén és Akarattyán telepedett meg. A nyaralás felfogása átalakult, mivel a megváltozott gazdasági viszonyok közt elviselhetetlenné vált a reprezentatív célú nyaraló tehertétele, a 2-3 hónapos tartózkodás kedvéért az átlagos ötvenezer pengős építési költség és a későbbi üzemi kiadás és karbantartás nem állt arányban a nyaraló nyújtotta előnyökkel. Eközben az életforma is megváltozott, a tóparti pihenés elvesztette a korábbi feszes kereteit és nehézkes formáját, az emberek nem csak költségek szempontjából nem bírták, de életfelfogásuk folytán sem kívánták meg a reprezentációt.

 

A nyaralás megváltozott életformájához a korábbi nagypolgári villák nem adhattak követendő mintát, ahogy az ősközségek vernakuláris építészete sem volt alkalmas a rekreáció urbánus életvitelének kielégítésére. Az előképek nélküli feladat rendkívül sokszínű megoldásokat eredményezett, amit csak erősített a két világháború közti magyar építészet útkeresését jellemző stíluspluralizmus, az egymás mellett felépült nyaralók közt vegyesen találunk példákat a historizáló, a népi motívumokat interpretáló és a modern formaképzésre. Az építkezések színvonalát tovább rontotta, hogy a gazdasági világválság és a középréteg viszonylag kis tőkefelhalmozása révén a balatoni nyaralókat a lehető legkisebb összegből próbálták meg felépíteni és fenntartani. Emiatt nem mindig alkalmaztak kellő szaktudással rendelkező építőmestereket és gyakran előfordult a silány építőanyagok és nem megfelelő szerkezetek felhasználása. A terveket túlnyomórészt építészeti szempontból képzetlen kőműves iparosok (12 %), kőműves mesterek (66%) készítették,[1] akik iparjogi szempontból nem építhettek emeletes épületeket, ezért azzal a hamis állítással, hogy a manzárd olcsóbb, rábeszélték megrendelőiket a lakótérként beépített manzárdtetős nyaralókra.

 

A nyaralótelepek fejlesztése érdekében az ingatlantulajdonosok fürdőegyesületeket alapítottak és alulról építkező regionális érdekképviseletet, önálló közigazgatást szerettek volna elérni a tópart egységes, dinamikus fejlesztésének érdekében. A regionális törekvéseket az építésügy problémái is motiválták. Részbeni sikert jelentett, hogy a tó partja mellett fekvő gyógy és üdülőhelyek ügyeinek egységes irányítója az 1929. évi XVI. tc. és a 2820/1931 valamint a 7590/1933 évi ME sz. rendelet alapján a frissen szerveződő Balatoni Intéző Bizottság lett. Az intézmény hatásköre és illetősége nem csak a tó menti gyógy és üdülőhelyekre, hanem a partvonaltól számított 3 km-en belül fekvő területekre is kiterjedt, egyesítve magában mindazokat a szerveket, amelyek intézkedésre voltak jogosultak a belügyi kormányzat fennhatósága alatt, egyszerre lévén véleményező testülete a kormányzatnak csakúgy, mint a három megyei törvényhatóságnak, azaz Somogy, Veszprém és Zala megyének. Ugyanakkor a vidéki gyakorlatnak megfelelően mindenhol kizárólag jogi ügyekkel foglalkozó hatósági személyek végezték az építésfelügyeletet, akik sem műszaki, sem esztétikai szempontból nem voltak alkalmasak a probléma megoldására. Emellett szükség lett volna a településrendezési tervek mielőbbi elkészítésére is, a harmincas évek elején azonban még csak néhány település, mint például Földvár és Almádi rendelkezett ilyen tervvel.

 

Az építész szakma szerep vállalása a harmincas években

 

A problémák a szakma érdeklődését is hamar felkeltették a tóparton ingatlant vásárló építészek személyes tapasztalatai révén, ezért Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1931. február 9. és április 16. között értekezletsorozatot szervezett Balaton-fejlesztés címmel. A konferencia első alkalommal foglalkozott a rekreációs fejlesztések szempontjából egységesen a Balatonnal, mint táji és építészeti problémával. Az előadók közt megtalálhatjuk Antal Dezsőt, Kotsis Ivánt, Kiss Tibort, Medgyaszay Istvánt, Svastits Gézát és Padányi-Gulyás Jenőt. A felszólalók a nyaralótelepek problémái mellett javaslatokat tettek az építésrendészet hatékonyságának növelésére, a tervezés képzettséghez kötésére és nyaraló tervezési elvek, mintatervek publikálására.

 

A kor szakfolyóirataiban rendszeresen publikálták az építészek a sokszor fiktív tóparti helyre készülő terveiket, hogy ezzel segítsék az építkezések színvonalának növelését. Emellett gyakorta írásban is megfogalmazták a nyaraló tervezésének irányelveit, amelyeket a folyóiratok csoportosan, tematikus lapszámokban közöltek. A tervezők egyetértettek abban, hogy csakis az éghajlat, az életmód, és a helyi anyagok alapján lehet a környék sajátos építészeti karakterét kikísérletezni, figyelembe vették az éghajlati adottságokat, az üdülés életformájának sajátosságait, a szezonális használatból adódó szerkezeti problémákat, emellett az egyszerű és olcsó, karakteres, helyi építőanyagokat propagálták. A regionális lehetőségek és a modern építészet összehangolását észak-német és holland példák publikálásával támasztották alá.

 

1935-ben a Balatoni Intéző Bizottság meghozta az első tóparti építési szabályrendeletet Balatoni telekfelosztási, építési szabályrendeletek és azok magyarázata címmel. A partövezetben a telekosztáshoz és az építkezéshez közigazgatási hatósági engedélyre volt szükség, az eljárásba a helyi önkormányzat mellett az érintett fürdőegyesület és a regionális szempontokat képviselő BIB-et is bevonták. Utóbbi szervezet felismerve az építkezések fontosságát Siófokon műszaki kirendeltséget létesített a Balatoni Kikötők M.Kir. Felügyelőségénél, ahol szakemberek végezhették el a felülbírálatot, gyakran korrigálva a színvonaltalan beadványokat. Bár az országban másfelé is módot adtak a szabályzatok arra, hogy a beadványi terveket átvizsgálják, egyedül a Balaton partövezetben bírálhatták az építkezéseket építészek felül. Emellett a felügyelőség építkezési vagy parcellázási ügyekben felvilágosítással és szaktanácsadással szolgált.

 

A Balatoni Intéző Bizottság Kotsis Iván közreműködésével tervpályázatot hirdetett a balatoni nyaralók terveire. A Fabinyi Tihamér miniszter értékelése szerint a magyar építészeti kar felkészülten vett részt a pályázaton, sok kitűnő, gazdaságos, szép terv jelent meg.[2]  A dicséretet nyert építészek felajánlásából közzé tették a terveket, hogy akiknek nincs módjuk és alkalmuk gazdaságos terv készíttetésére, ezek alapján építkezhessenek. A rajzokat a tavaszi árumintavásáron, valamint Keszthelyen a Balatoni Múzeumban is kiállították. Meg kell említeni még a Tér és Forma által rendezett siófoki építész kiállítást, amely bár az építészek számára a vártnál kevesebb megrendelést hozott, de a közönségre jelentékeny hatással volt. Az időszaki kiállítások mellett Siófokon felépítettek egy állandó bemutatóhelyet a Hogyan építsünk? országos kiállítás sorozat részeként. Ez nagy segítséget nyújtott a BIB kirendeltségének, mert aki terv, szerkezet vagy építőanyag tekintetében kérdéssel fordult hozzájuk, annak valós léptékben lehetett megmutatni a követendő megoldásokat.

 

Kotsis Iván regionális tervezési módszertana

 

A balatoni építészet fejlesztéséért tevékenykedő építészek közül ki kell emelni Kotsis Iván egyetemi tanárt, aki a regionális adottságokhoz igazodó nyaraló tervezési elvek kidolgozására nagy hangsúlyt fektetett és épületei mellett publikációival, szervező tevékenységével jelentős hatással volt a nyaralóépítészetre. Művészet a balatoni építkezésekben című értekezésében[3] megállapítja, hogy egy nyaralótelep építőművészi összhatásához két dolog szükséges: egyénenként művészi munkák legyenek, és egymáshoz való viszonyukban is harmóniában álljanak kiképzésbeli egység révén. Ennek legnagyobb akadályát a stíluspluralizmus problémájában látja, miközben az egységes megjelenés zálogának a regionális adottságokon alapuló építészetet tekinti. A Balaton-part zavaros összképét tágabb kontextusba helyezve kifejti: „Ez a heterogén tarka-barkasága az épületeknek, úgy vélem nem véletlen, hanem összefügg a mi geográfiai helyzetünkkel és ama sokféle befolyással, amely alatt mi nyugatról, északról és délről állunk.”

 

01.jpg

Kotsis Iván boglári nyaralója (fotó:archív)

 

Balatoni tervezőtevékenysége 1923-ban saját boglári nyaralójával kezdődött. Az újszerű feladat megoldása során érlelte ki azt a módszertant, amelyet később számos nyaraló- és mintaterv elkészítése során felhasznált. 1924-25-ben József Főherceg tihanyi nyaraló kastélyát a Balaton mediterrán hangulatához igazodó olaszos kerti palota jelleggel tervezte meg, majd a szomszédos telekre az egységes tóparti kép érdekében a biológiai kutatóintézet terveit is Kotsissal készíttették el 1927-ben. Ezek az épületek még historizáló stílusban épültek, a harmincas évek elején azonban már az olasz novocento hatott stílusára, ebben az időben épült fel kiemelkedő alkotása, a balatonboglári Római Katolikus templom. A plébániaépületet és később a település művelődési házát is ő tervezte, melyet a háborús években a lengyel menekültek iskolaként használtak.  Emellett üdülőket és különböző méretű és kialakítású családi nyaralókat is tervezett, utóbbiak közül kiforrott formai kialakítása miatt a Kresz Károly részére 1933-ban elkészült kenesei kétszintes nyaralót érdemes megemlíteni, melynek terveit a német Baumeister szaklap is leközölte. Megbízója korábban olvasta a Balaton-parti nyaralókról szóló írását és ezt követően kérte fel Kotsist, aki az épület belsőépítészetét is megtervezhette.

 

Kotsis egyetemi tanári habitusából is adódik az az önreflexív magatartás, ahogy tervezési gyakorlat során megfogalmazódó tapasztalatokat megpróbálta általánosabb, átadható ismeretanyaggá formálni és mások számára is követhető tervezési modellekké összeállítani. A regionális adottságokra érzékeny gondolkodásmódjára nagy hatással volt a német Paul Schmitthenner építészetének regionalizmusa.[4] Kotsis Virágh Pál közvetítésével ismerte meg a modern építészeten belül a táji adottságokra nagy hangsúlyt helyező Stuttgarti-iskolát, majd személyesen is járt kint Schmitthennernél. A tapasztalatok hasznosítására tervezési feladatai közül az előképek és illeszkedési kötöttségek nélküli balatoni nyaralóépítészet kikísérletezése nyújtotta azt a lehetőséget, ahol Kotsis teljes körűen kialakíthatta regionális tervezési módszertanát. A korszerű nyaraló az új tóparti életformának megfelelően könnyű modorban készül, kis alapterületű, olcsón előállítható, majd kis költségekkel karbantartható és a városi életmód mindennemű feszességeitől mentes tartózkodást biztosít.

 

02.jpg

Kresz Károly nyaralója Balatonkenesén (terv: Kotsis Iván, fotó: archív)

 

A tervezési koncepció kiindulásaként az éghajlati adottságok szolgáltak. A tóparton gyakorta viharos északnyugati szél miatt alacsony hajlású tetőt javasolt, de elutasította a lapos tetőt, mert azt vidéken még nem tudták kellő szakszerűséggel kivitelezni. A csapóeső miatt nagy kiülésű ereszpárkánnyal tervezte házait, ami véleménye szerint az alacsony hajlásszögű tetőhöz jól illeszkedik és egészséges befejezett jelleget ad, így az egyszerű olasz kerti házak karakteréhez lesz hasonlatos. Kotsis munkásságára megtermékenyítő hatással volt az olasz építészet, ami a balatoni feladatok tekintetében különösen szerencsés, a mediterrán ország építészeti sajátosságai könnyen adaptálhatóak voltak a tópart éghajlatához és a könnyed nyári életformához.

03.jpg

Nyaraló mintaterv négyfős család részére (terv: Kotsis Iván)

 

Praktikus okokból a homlokzatokról száműzött mindenfajta építészeti tagozatot, geometrikus tömegű házait mészfestékkel valamely jól megválasztott pasztellszínre festette le, mivel az időközönként könnyen és olcsón megújítható. Az ablakokra zsalugátert szereltetett, színét pedig a fal színéhez hangolta, ezzel homlokzati tagozatok helyett az egyszerű, karakteres tömeg és a színes felületek dominálhattak. Az épület alaprajzában ugyanazt a keresetlenséget vitte tovább, mint amit már a külső kialakítása kapcsán megfogalmazott. Mivel az olcsó parcellákat szerény keresetű emberek tömege vásárolta meg, ezért egyszerű és logikus alaprajzot javasolt,  kis hálófülkékkel, ezeket jól kiegészítő, tágas közös tartózkodásra szolgáló helyiséggel ami igény szerint minél nagyobb mértékben összenyitható a szélvédett verandával. A felsorolt szempontok Kotsis szerint önmaguktól is kiadják a balatoni kertes ház alakját.[5] Tekintettel arra, hogy a településszerkezeti, beépítési adottságok az egyes fürdőtelepeken rendkívül hasonlatosak voltak, tág keretek közt tették lehetővé a tervek adaptációját.

 

A mintaterveket folyóiratokban, egyetemi jegyzeteiben és kiadványaiban tette közzé pontos méretekkel és költségbecsléssel, emellett személyesen is képezte az építőmestereket. Ennek köszönhetően a Kotsis-féle nyaraló tervezési elvek hamar elterjedtek mintegy visszaigazolva a tervezési koncepció helyességét. Balatonszéplak, Zamárdi, Balatonszemes, Lelle, Boglár újabb településrészeit rövid idő alatt ellepték a földszintes, alacsony tetőszerkezetű házak. A sikerben nagy szerepet játszott a tervezési elvek egyszerűsége, ami miatt különleges építészeti készség nélkül meg tudták tervezni ezeket a házakat a kivitelező kőműves mesterek is. A BIB korszerű balatoni nyaralók beszerzésére meghirdetett 1935-ös tervpályázatára a pályázók zöme ezeknek az elveknek megfelelő egyszerű tömegű házakat tervezett.

 

04.jpg

Hétvégi ház Balatonújhelyen (terv: Kotsis Iván, fotó:archív)

 

 

Népies törekvések a Balaton-parton

 

A harmincas évek második felétől országos szinten egyre több szó esett a vidék problémáiról, a szaklapokban az internacionális modern építészet egyhangúságát szembe állították a népi építészet sokféleségével. Padányi Gulyás Jenő, Antal Dezső, Miskolczy László, Nászay Miklós és Tóth Kálmán kutatásaikban megpróbálták a tájegységenként különböző helyi építőhagyományokat feltárni és bemutatni, ezzel pedig egy új tájfajta építészet kialakulását elősegíteni. 1935-ben megalapították a Magyar Ház Barátai csoportot, amely a gyűjtést és egy könyvsorozat megjelentetését koordinálta, egyik első kiadványuk 1936-ban épp a Balaton-felvidéki népi építészetet mutatta be,[6] aminek nyomán felerősödött a balatoni népies nyaraló iránti igény. Kotsis Iván, bár korábban már többször hangsúlyozta, hogy a szerinte a vernakuláris építészet nem képes a nyaralás életformájából adódó térigényeket biztosítani, a kérdés tisztázására pályázatot hirdetett: „vitassuk meg a kérdést irodalmi alapon, írjunk ki pályázatot a kérdés elvi tisztázására, ezután írják csak ki a tervekre a pályázatot.”[7] A tervpályázatot előkészítő esszé pályázat ugyanakkor nem hozta meg várt eredményt, ezért a BIB a második nyaralóépítészeti tervpályázatát már nem írta ki.

 

A Balaton-ügy átfogó rendezése 1941-ben merült fel újból, amikor a Balaton versenytársa az üdülőterületeiről is híres Erdély lett. A problémák megoldására újból felmerült egy egységes Balaton-környéki rendezési terv szükségessége. Az 1937. évi VI. tc. korábban már rendelkezett a települési léptékű fejlesztési és rendezési tervek elkészítéséről, és bár ez alapján az üdülőhelyek elkezdték előkészíteni a terveket, a háború végül megakadályozta a rendezési elképzelések megvalósítását. 1944-1945-ben szinte teljesen megszűnt a turizmus, a tóparti létesítmények egy része elpusztult. A háborút követő években a főváros helyreállításán és a szociális problémák megoldásán volt a hangsúly, a Balaton fejlesztése háttérbe szorult. Egyedül Dr Tóth János állt elő egy sajátos javaslattal, mely a problémák gyökerét a Balaton felett osztozkodó 3 megyében látta.[8] Szándékai szerint létre kéne hozni egy egységes Balaton vármegyét, majd a városrendezési törvény hatálya alá kéne vonni az összes települést. A tóparttól 250 méteres mélységben csak azok a települések maradhatnak meg, amelyek tájképi szempontból „szépítik” a Balatont. Ez a meglehetősen grandiózus és bizarr elképzelés, mely jól tükrözheti a háború utáni hangulatot, a korabeli sajtóban visszhangtalan maradt.

 

A háború utáni elképzelések

 

A második világháború után hosszú ideig nem került napirendre a Balaton-fejlesztés ügye. Bár az Országos Tervhivatalban voltak kezdeményezések, a munka többször elakadt. Először Kisléghi Nagy István A Balaton-táj fejlesztése építészeti szempontból; tárgyalási alapul szolgáló javaslat a MÉSZ részére [9]  című kiáltványa jelezte, hogy a téma ismét előtérbe került. Az egykoron luxusnak számító Balaton-parti nyaralás ekkorra már tömegigény lett, előre vetítve a kor társadalompolitikájának következményeit.

 

A nagy fejlesztések megindulása előtti utolsó pillanatban szervezték újjá a Balatoni Intéző Bizottságot (BIB). Az Építésügyi Minisztérium Város- és Községrendezési Főosztálya 1957. elején a VÁROSTERV-nél megrendelte a Balaton regionális tervvázlatát és az ahhoz szükséges vizsgálatokat.[10] A kormányzat felismerve a Balaton „népgazdasági és kulturális jelentőségét” tekintélyes tervhitelt biztosított a meginduláshoz. Az ÉM a Kormány Titkárságának Tanácsszervek Osztályával és az igazságügy miniszterrel egyetértésben 1957. április 15-én létrehozta a hatósági jellegű jogkörrel is bíró főépítészi munkakört; feladata az építésügyi hatóságok, azaz a járási és megyei tanácsok felé minden engedélyezési kérdésben véleményt adni. A regionális terv elkészítésével és a főépítészséggel a fiatal Farkas Tibort bízták meg, aki egy évvel korábban Polónyi Károllyal sikerrel oldotta meg a mohácsi tanyavilágot sújtó árvíz utáni helyreállítási munkákat. Léptékéből adódóan a regionális tervezés nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli feladatnak számított, ugyanúgy ahogy itthon ekkor jelent meg először a főépítészi munkakör is. Farkas Tibor hiába fordult szakmai iránymutatásért feletteseihez, többek közt Granasztói Pálhoz, ő csak biztatatni tudta a módszertan egyéni kikísérletezésére. A fiatal építész a mohácsi munkák során már bizonyította gyakorlatias gondolkodását, aminek a regionális terv elkészítése során is hasznát vette.

 

05.jpg

Balatonkörnyéki Regionális Tervvázlat (fotó: Farkas Tibor)

 

 

Az első Balatonkörnyéki Regionális Terv

 

A tóparti fejlesztések egységes keretét a Regionális Terv adta meg, egy gyors változat elkészítéséhez kitűnő alapként rendelkezésre állt a korábban az Országos Tervhivatal keretein belül Jankovich István és Zákonyi Ferenc vezetésével született vázlatok. A területfelhasználás meghatározása során megpróbálták a települések karakterét figyelembe venni. Az üdülőtelepek többsége tömegforgalmat lebonyolító terület volt, mellettük idegenforgalmi jelentőségéből adódóan elsősorban szórakozó- és gyógyhelynek számított Balatonföldvár, Füred, Hévíz, Keszthely, kiránduló célként pedig Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet jelölték meg. A tervben két új települést is tervbe vettek; tömeglecsapoló helyként Badacsonytomajt, ami a kőbányászat felhagyásával vált üdülésre alkalmassá, és a Györöktől keletre fekvő beépítetlen területet, aminek Ausztria felé biztosított gyors összeköttetése a külföldi turisták számára válhatott vonzóvá, az üdülőközpont tervére városépítészeti tervpályázatot írtak ki.

 

A tervezők tisztában voltak vele, hogy az átfogó regionális elvek alkalmazását települési szinten csak a helyi rendezési tervekkel lehet elérni. 1957-ben még csak három településnek volt általános rendezési terve, ezért a tó körüli települések részére sürgősen el kellett készíteni településszerkezeti vázlatokat, később ez a dokumentáció segítette a fejlesztések telepítését. A települési feladatok támogatására a MÉSZ kezdeményezésére a szövetség tagjaiból patronáló mozgalom alakult, a segítségnyújtásban negyven építészmérnök vállalta egy-egy település felügyeletét és részt vett benne a Műszaki Egyetem több tanszéke is. A patronálók közt megtaláljuk a Regionális Terv kidolgozóit; Kisléghy Nagy István ÉM főmérnököt, Farkas Tibor főépítészt, Bérces István és Polónyi Károly BIB főmérnököket, valamint a MÉSZ több tagját; Callmeyer Ferencet, Kiss Tibort, Farkasdy Zoltánt és Preisich Gábort. Az építészek társadalmi munkaként szaktanácsokkal illetve konkrét javaslatokkal, tervvázlatokat látták el a településeket.

 

06.jpg

Tátika Étterem, Badacsony (fotó:archív)

 

A regionális koncepció elvei épületekre lebontva érvényesülhettek. Például a tihanyi strand tervezésénél a regionális koncepciót figyelembe véve főként hajón érkező egy napos turizmusra számítottak, ezért a strandot a kikötő mellé telepítették, az öltözőegységeket pedig gyors áteresztőképességgel alakították ki, hogy a délután induló hajó kürtjelére a strandolók gyorsan átöltözve elérjék még a járművet. Ezzel szemben például a siófoki strandot az egész napos fürdőzés igényeinek és szolgáltatásainak megfelelően alakították ki. Az építészek a beépítést és a karaktert is felvázoló úgynevezett koordinációs tervek alapján dolgozták ki épületeiket, Farkas Tibor szerint olyan műfajt képviselt e tervfajta, amely „áthidalást jelent a városrendező és a magasépítés tervező építészek közötti szakadékon.”[11]

 

07.jpg

Tihany Motel (fotó: archív)

 

Az új tóparti épületeket az ország nagy vállalatainak fiatal építészei tervezhették meg, akik a háború után a szocreál szorításában kezdték pályájukat és mivel a modern építészet legitimálása a Balaton-parti fejlesztések megindulásával esett egy időbe, invenciózus formai és szerkezeti kísérletezés jellemezte tóparti munkásságukat. Az első években az idegenforgalom igényeinek gyors kielégítésére egyrészt a brüsszeli világkiállításon megvásárolt moteleket építették fel, másrészt Polónyi Károly Klimov Borisz szerkezettervezővel együttműködve variálható vázrendszert dolgozott ki, melynek karakteres könnyed formája jellegzetes elemévé vált a tóparti strandoknak. 1959-ben elkészült Polónyi Tihany motelje, 1961-ben Siófokon felépült Földesi Lajos Vénus Szállója, majd a parton Czigler Endre és Polónyi Károly tervei szerint lépésről lépésre a siófoki szállodasor, azaz a hétszintes Balaton, Lidó és Hungária, valamint a tizennégy szintes Európa (1962-66). A hétszintes hotelek tervét Kun Attila adaptálta a túlpart talajviszonyaihoz. (Hotel Tihany, 1963). A befejezett komplex fejlesztési egységekben való gondolkodásra jó példa a tihanyi kikötő környezetében felépített alközpont, azaz a három ponton támaszkodó vasbeton héjszerkezetű kikötői postahivatal (Bérczes István és Szittya Béla, 1962), a bisztró és csemegeüzlet (Gulyás Zoltán, 1961) valamint a közutat a turistaforgalom felett elvezető látványos vasbeton híd (Lipták László, 1961). De érdemes még megemlíteni a másik kirándulócél, Badacsony településközpontjának Callmeyer Ferenc által koordinált fejlesztéseit is; már 1957-ben elkészült a vernakuláris elemeket felhasználó, plasztikus poharazója, 1962-ben a kikötő mellett megnyitott a Tátika-étterem, mely a hegy lábánál a part felett elnyújtózva akkor még konzolosan a víz fölé emelkedhetett.

 

08.jpg

Hotel Tihany (fotó: archív)

 

A Regionális Terv gondolatiságát reprezentáló épületeknek nagy szerepük volt a nemzetközi fórumokon aratott sikerben. 1958-ban a Mohács-szigeti újjáépítés anyagával együtt bemutatták az UIA liege-i kongresszusán és bár Farkas Tibornak politikai okokból nem engedélyezték a kiutazást, a terv kivívta a nyugati kollegák elismerését, majd 1965-ben elnyerte az Abercrombie-díjat. Visszaemlékezéseiben Farkas Tibor kiemelte, hogy a résztvevők „kreatív alkata és lelkesedése” mellett a sikerben kulcsfontosságú volt, hogy először és utoljára a területi terveket maguk a tervezők művezethették, így biztosítva, hogy a regionális koncepció településekre és épületekre lebontva is érvényesüljön.

 

Hétvégi házak és nyaralók

 

A terv készítői részt vettek az építési engedélyek véleményezésében. 40 településen hetenként 100 db engedélyt kellett átvizsgálniuk, ebből átlagosan 65 esetben indítottak szabálysértési eljárást. Bár 1959-ben megjelent a Balatoni Építésügyi Szabályzat, a regionális terv készítői többször hangot adtak véleményüknek, mely szerint a tervek rendkívül szegényes és kulturálatlan megoldásokat tartalmaznak.[12]

 

A probléma tehát továbbra is a magánépítkezések terén mutatkozott; nem tudták az engedély nélküli tevékenységeket felszámolni, hiányoztak a korszerű tervek és jelentős számban a kivitelező kisiparosok terveztek, ezért javasolták a tervezés képesítéshez kötését. A minőség javítása érdekében minden héten az előre megjelölt időpontokban és helyszíneken tanácsadói napot tartottak, ahol Farkas Tibor munkáját, mely során nem csak az építtetőket de a hivatalnokok szemléletét is nagy türelemmel és empátiával alakította, a MÉSZ patronáló mozgalmában résztvevő építészek is segítették. A magánépítkezések színvonalának emelésére az ÉM hétvégi ház pályázatot szervezett,[13] a kiírás korszerű kisnyaraló tervek készítésére vonatkozott, melynek alapján a Belkereskedelmi Minisztérium előregyártott és összeszerelhető épületeket illetve épületelemeket bocsáthatott ki, a BIB pedig kulturált és gazdaságos tervekkel láthatta el a Balaton mentén építeni szándékozókat. A két első díj közül az egyiket Farkasdy Zoltán, Balla Gyula, Halmágyi Károly hagyományos anyagokból szinte hátizsákban helyszínre cipelhető nyaralóterve kapta, míg a másikat Mandel Tamás és Tenke Tibor három ütemben azonos elemekkel bővíthető hétvégi háza érdemelte ki.

 

További segítséget jelentett a vízparton építtetőknek egy népszerű építési tanácsadó, majd a nyaralókról szóló kézikönyv kiadása. [14] A szakfolyóiratokban publikált írásokban Kotsis Iván korábbi tervezési elveire is hivatkozva hasonló megállapításokat tesznek a nyaralók kialakításáról, bár hangsúlyozzák, hogy a nyaralás, mint életforma a háború után jelentősen átalakult, a tópartra utazók ekkor már kevesebb időt, mindössze 2-3 hetet töltenek a tó mellett, az idejük nagy részét a szabadban töltik, a házban csak meghúzódni szeretnének. „Tudomásul kell vennünk, hogy az üdülőterület nem vadon, hanem sűrűn települt táborhely. Tehát az egymáshoz alkalmazkodás térben és formában feltétlen követelmény.” [15] Ismét előkerül a vernakuláris építészeti minták adaptációjának problémája, és bár egyszerűségét példaértékűnek tekintették, a formamásolást elutasították, mert a nyaraló rendeltetése alapvetően más.

 

Torzuló összkép

 

A tervet 1963-ban a Minisztertanács is jóváhagyta, azonban a hatvanas évek közepétől egyre kevesebb forráshoz jutott a BIB, az alapvető infrastrukturális fejlesztések elmaradtak miközben egyre több ember érkezett a tópartra. A Balaton-ügy megtorpanni látszott, Farkas Tibor két főmérnöke is elhagyta az országot, az északi partért felelős Bérczes István disszidált, a délit felügyelő Polónyi Károly újabb szakmai kihívásokat keresve a fejlődő országokban kamatoztatta tapasztalatait. Érdemes összevetni Polónyi és Farkas életútját; míg előbbi saját szavaival „az egyik süllyedő hajóról a másikra lépve” sikeres nemzetközi karriert futott be, addig Farkas a Balaton-ügy elkötelezettjeként dolgozott tovább és csak akkor mondott le tisztségéről, amikor a fellazuló jogszabályi keretek révén a tópart látványa már annyira eltorzult, hogy számára az a hazai és nemzetközi szakmai közvélemény felé is vállalhatatlanná vált. 1971-es, az építésügyi miniszternek címzett lemondó levelében tehetetlenségének adott hangot és elsősorban a zártkertek korlátlan terjedésére utalva az egyre inkább fenyegető „kultúrbotránnyal” indokolta döntését.

 

De mi is történt a hatvanas évek végétől a régióban? Az új gazdasági mechanizmus bevezetése mellett új tanácstörvényt és földtörvényt fogadtak el, a BIB tervhatósági szerepköre és az ÉM által kinevezett főépítész feladata megszűnt. Farkas Tibor felismerve az új rendszer adta lehetőséget, javaslatot tett egy központi fejlesztési programra, amit a 1043/1969. (XII. 29. ) Korm. határozattal a Balatoni Központi Fejlesztési Program néven el is fogadott a Minisztertanács. 1970-1975 között a fejlesztés irányítására új szervezet jött létre Balatonfejlesztési Tárcaközi Bizottság néven, 8 milliárd Ft került beruházásra, kiépültek a közművek, folytatódott a közlekedésfejlesztés, és ebben az időszakban épült fel zánkai úttörő város Kiss Imre tervei szerint. Vállalati és SZOT üdülők sora épült fel, a szállók esetében a tömeges igények gyors kielégítése miatt a korábbiaknál nagyobb léptékű hotelekre volt szükség, ennek jegyében készült el a Helikon Szálló Keszthelyen (Tolnay Lajos, 1972) vagy az almádi Hotel Aurora (Kürthy László, 1971). Bár a külföldi üdülőterületeken ezzel egy időben már a kisebb szállóegységeket favorizálták, ezzel a léptékkel csak a széplaki szállodasornál kísérletezhettek.

 

10.jpg

Siófoki szállodasor háttérben a BKFP keretében feltöltött partszakasz (fotó:Farkas Tibor)

 

Eközben a területfelhasználás és az építésrendészeti kérdések központi irányítása megszűnt, a parcellázás tanácsi hatáskörbe került, ahol önkényesen megnövelték beépítésre kijelölt területeket és az értékes szőlőterületek helyén zavaros összképet adó zártkertek alakultak ki. A silány, házilagos építészeti megoldásokat paradox módon az ellentmondásos szabályozás kényszerítette ki, ezt felismerve a probléma megoldásával Laposa József tájépítész kísérletezett, amikor a mezőgazdaságilag értékes területeken a gazdálkodást és a rekreációt összekapcsolva egy új cselekvési formára, a tevékeny pihenésre tett javaslatot. Időközben a túlnépesedés és építészet problémáját egyre inkább háttérbe szorította a víz fokozódó romlása, azaz az eutrofizálódás. 1979-ben Kotsis Lajosnak a vezetésével új regionális tervet dolgoztak ki, A Balaton Üdülőkörzet Regionális Rendezési Tervét. Az elképzelés célja a vízparti térségek fokozatos fellazítása és a túlnépesedés visszafogása volt, ám az első regionális tervet jellemző, az építészet és a várostervezés egységéből adódó komplex szemlélet megbomlott és a későbbiekben a regionális tervezés és az építészeti gyakorlat elkülönült. Az építész-településtervező Farkas Tibor által koordinált komplex metodikát az első regionális terv idején az állami forrásból finanszírozott központi fejlesztések tették lehetővé és szükségessé, a fejlesztési források elapadásával, majd a rendszerváltozás után a magánbefektetők megjelenésével regionális szinten a passzívabb rendezés vált hangsúlyossá.[16]

 

A rekreáció térhódításával ma már egyre látványosabb a Balaton-part átalakulása, a kiemelt tájképi helyzetben az urbanizációt léptékváltások, elmosódó határok, összekeveredő területi identitások jellemzik, ami újabb és újabb kihívások elé állította és állítja ma is a Balaton ügyéért elkötelezett építészeket. Bár a probléma összetettsége és léptéke kétségkívül megváltozott, az eredmény feltétele talán ma is ugyanaz; a szakmai összefogás és az elkötelezett személyes példaadás.

 

Referenciák a publikáció eredeti nyomtatott verziójában.

 

Nyomtatásban megjelent: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-új Magyar Építőművészet melléklete 13:(72) 2013, 23-28.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

© Wettstein Domonkos 2022

ajánlott: arial, felbontás 1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer

mail: wettstein.domonkos@gmail.com

web: www.wettstein.hu

 

 



[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]

[16]